Zenélj szabadon - Alexander-technika

Napok óta követem az Eszenyi-ügy kapcsán újra fellángolt diskurzust az előadóművészetben jelen lévő abúzusról. Először azt gondoltam, nem szólalok meg. Lassan harminc éve dolgozom előadóművészekkel, ezért mégis megteszem.

Naponta látom, hogyan tanulja meg valaki leküzdendő gyengeségként kezelni a gyomorgörcsöt, az alvászavart, a fájdalmat vagy a próbák előtt jelentkező pánikot. Nem meri kimondani, hogy fáj, hogy fél, hogy nem érti az instrukciót, vagy hogy átlépték a határait, mert azonnal megkérdőjelezhetik a tehetségét és a szakmai alkalmasságát.

Máté Gábor hatásvadász, teátrális megszólalásában azt kérdezte: mit csináljon még Eszenyi Enikő, haljon meg, dögöljön meg?

Nem. Eszenyi Enikőnek nem kell meghalnia. Felelősséget kell vállalnia. A szakmai következmények viselése nem megsemmisítés. Az igazi kérdés az, milyen feltételekkel kerülhet újra irányító helyzetbe valaki, aki visszaélt a hatalmával.

Minden más területen ezt várjuk el.
A művészeti intezményekben is!

Nemrég egy színész ismerősöm indulatosan magyarázta a Facebookon, hogy a laikusok nem értik: az előadóművészet nagy érzelmekkel dolgozik, ezért ebben a közegben természetes, ha valaki kikel magából, és más szakmákban elfogadhatatlan hangnemben beszél.

Lehet, hogy ez sokáig valóban „ilyen szakma” volt. A „mindig így volt” nem érv. Az oktatásban, a családokban és a munkahelyeken ma már mást tartunk elfogadhatónak, mint ötven éve. A magas kultúra intézményeinek és a képzésnek is lépést kell tartaniuk ezzel. Az előadóművészet sem vonhatja ki magát ebből a globális kultúraváltásból.

Ez a vita rég nem csak Eszenyi Enikőről szól. Minden ilyen ügyben évtizedek alatt felhalmozott indulat, trauma és sérelem tör gejzírként a felszínre. Az életműre hivatkozó tekintélyvédelem ilyenkor újra ugyanazt a hierarchiát állítja helyre: a nagy művésznek kijáró tisztelet fontosabb lesz az áldozatok fájdalmánál. A szakmai teljesítmény nem ad erkölcsi felmentést. Aki mégis pajzsként használja, nem árt, ha tudja, hogy ugyanazt a traumakörforgást tartja fenn. Pont ezt láthatjuk a mostani, egyre parttalanabb, indulatosabb és személyeskedőbb véleménypingpongban is.

A mostani relativizálás gyakran önigazolás. A bagatellizálók közül sokan maguk is így vagy úgy bántalmaztak; mások végignézték kollégáik megalázását, majd saját pozíciójukat védve hallgattak, vagy akár az áldozat ellen fordultak. Ez lélektanikag érthető. Szakmailag elfogadhatatlan.

Néhány hónapja egy hazai zenészképzésen tartottam kurzust fiatal zongoristáknak. A teremben, a táblán Kocsis Zoltán fényképe függött. Szigorú, fenyegető tekint***el nézett le ránk. Biztonságos teret szerettem volna kialakítani, mert ez a munka óhatatlanul sebezhetővé teszi a résztvevőket. Közben magamban is egyre nagyobb feszültséget érzékeltem, ezért megkérdeztem a csoportot, ők mit éreznek, amikor a képre néznek.

Kivétel nélkül mindannyian elmondták: a kép feszültséget kelt bennük, és befolyásolja, hogyan tudnak jelen lenni és dolgozni. Közösen úgy döntöttünk, hogy nem kell ennek a szorongató örökségnek az árnyékában működnünk. Felálltunk és levettük a fotót. Kicsi, szimbolikus gesztus volt. Számomra mégis meghatározó pillanat.

Most veszek egy nagy levegőt, és leírom azt, amit a magyar zenei életben rengetegen tudnak, mégis teljes tabuként kezelnek. Kocsis Zoltán fantasztikus zenész volt. És bántalmazó, sokszor kegyetlenül viselkedett. Nagyon sok sebet okozott.

Ezek az igazságok megférnek egymás mellett. Attól, hogy nevén nevezzük a bántalmazást, egyetlen hanggal sem lesz kisebb Kocsis Zoltán művészi teljesítménye. Viszont a művészi nagyság nem törli el az általa okozott sérüléseket – és ugyanez igaz minden más nagy művészre is, akinek a bántalmazó működéséről a zsenialitására hivatkozva máig szentségtörés beszélni.

Az, hogy a fiatalok észlelték és meg tudták fogalmazni a kép működésükre gyakorolt kedvezőtlen hatását, nagyfokú önreflexióról tanúskodott. Ez fontos és biztató változás.

Nemzetközi kutatások sora mutatja, hogy az előadóművészeti világ egészét érintő problémáról beszélünk. Eltérő az érzékenységünk, az előtörténetünk és a megküzdési eszköztárunk; ezért mindenkinél máshol húzódik a személyes határ. Az, hogy valaki kibírta, csak azt bizonyítja, hogy kibírta – nem azt, hogy ami vele történt, rendben volt.

Az előadóművész nem festék a rendező vagy karmester vásznán. Nem nyersanyag. Nem darabhús. Érző, gondolkodó, autonóm ember.

A feldolgozatlan trauma, a kontroll nélküli hatalom és a szakmai eszköztelenség a bántalmazás táptalaja. Az ilyen vezető sokszor képtelen pontosan instruálni és konstruktívan visszajelezni. Saját tehetetlensége frusztrálja, ezért erőszakkal próbálja kikényszeríteni az elképzelését. A zsenikultusz védelmet ad neki, a szenvedő művész toposza pedig arra kötelezi az előadóművészt, hogy a művészet nevében tűrje el az erőszakot.

Molnár Áron színész-aktivista azt mondja: ennek a világnak vége. Én óvatosabb vagyok. Sajnos a mai fiatalok is betorzulhatnak, ha vezető pozícióba kerülnek. Ez a rendszer azért élhet tovább, mert a bántalmazás nemcsak viselkedési mintát tanít: a feldolgozatlan trauma az érzelmek szabályozását, a személyes határok érzékelését és a hatalomhoz való viszonyt is alakíthatja. Akit megaláztak, megfélemlít***ek és arra tanítottak, hogy ne higgyen a saját érzékelésének, maga is így bánhat másokkal.

Az, hogy valaki egykor áldozat volt, segít megérteni a működését, de nem menti fel a felelősség alól. A bántalmazó és a csendes társ szerepe a folyamatban alakul ki.
A generációváltás legfeljebb reményt ad; az igazi paradigmaváltáshoz azonban tudatos, intézményi munka szükséges. Ezt a kört valakinek meg kell szakítania.

Ha egy lépést hátralépünk az indulatoktól, a szakmai diskurzusnak a kultúrpolitikai összefüggések mellett a konkrét megoldásokról is szólnia kell.

A változásnak két irányból kell elindulnia. Az egyik oldalon olyan szakmai közegre van szükség, ami nem normalizálja és nem romantizálja az abúzust. A másikon ugyanilyen fontos az előadóművészekkel dolgozó vezetők felkészítése. Ennek része a pedagógiai, kommunikációs és pszichofizikai képzés, az önreflexiót és az indulatszabályozást fejlesztő sajátélményű munka, valamint a folyamatos szakmai szupervízió. Így tanulhatnak meg pontosan instruálni és megalázás nélkül visszajelzést adni. Mindez azért alapvető, mert olyan emberek testi-lelki folyamataival dolgoznak, akik az alkotás során gyakran fokozottan nyitott és sebezhető állapotba kerülnek.

Nem az előadóművésznek kell elmennie, mert nem tűri a bántalmazást. Válasszon más szakmát az, aki vezetőként nem képes tiszteletben tartani mások határait, nem hajlandó dolgozni a saját eszköztelenségén, és csak bántalmazással képes vezetni vagy tanítani.

A bocsánatkérés önmagában nem felelősségvállalás. Legfeljebb annak első mondata. A felelősségvállalás azt jelenti, hogy az elkövető megnevezi, mit tett, elismeri az érint***ek tapasztalatát, elfogadja a következményeket, jóváteszi, amit lehet, és tartósan megváltoztatja a működését.

🔆

Minden megosztás egy morzsa a szemléletváltáshoz. Köszönöm, ha te is hozzájárulsz!

Kepes Juli
Zenélj Szabadon®

Két ifjú muzsikus, két különböző hangszer, két súlyos ínhüvelygyulladás – és ugyanaz a megfelelési működés a háttérben.

Mindketten szorgalmasak voltak, mégsem érezték magukat elég jónak. Annyira meg akartak felelni a tanáruknak, hogy a fájdalom ellenére is folytatták a gyakorlást.

A felépülésükben ezért a testhasználattal és a saját szükségleteiket háttérbe szorító működéssel egyaránt dolgoznunk kellett.

‼️⚡️⚡️ SZEMÉLYI KULTUSZ A ZENÉSZKÉPZÉSBEN -
AMIKOR A TANÁR SAJÁT MAGÁT FARAGJA KI A NÖVENDÉKBŐL⚡️⚡️‼️

Vannak nagy tekintélyű szólista tanárok, akik nem önálló művészeket nevelnek. Saját miniatűr másaikat képzik.

A bántalmazásnak sokféle arca van. A nyílt megalázást, fenyegetést vagy durvaságot általában könnyebb azonosítani. Sokkal nehezebb felismerni azt a működést, amely rendkívüli szakmai odaadásnak, áldozatkész segítségnek és kivételes művészi kapcsolatnak látszik.

⸻

𝐀 𝐦𝐞𝐬𝐭𝐞𝐫–𝐭𝐚𝐧𝐢́𝐭𝐯𝐚́𝐧𝐲-𝐯𝐢𝐬𝐳𝐨𝐧𝐲

A mester–tanítvány-viszony évszázadok óta a művészképzés fontos része. A közvetlen tudásátadásnak, a személyes figyelemnek, és a hosszú távú szakmai kapcsolatnak kétségtelenül nagy értéke lehet. Egy növendék tudatosan választhat olyan mestert, akinek a játékából és zenei gondolkodásából a lehető legtöbbet szeretné megtanulni.

A hagyományt övező romantikus pátosz azonban mindmáig megnehezíti, hogy nyíltan beszéljünk arról, milyen hatással lehet a kívülről kivételesnek látszó szakmai kötődés a növendék pszichofizikai működésére és zenei autonómiájára – és milyen, akár egy életen át hordozott sérüléseket okozhat a zárt ajtók mögött.

A mester utánzása a zenetanulás fontos eszköze lehet. Hosszú távon azonban csak akkor szolgálja az önálló fejlődést, ha nem írja felül a növendék saját érzékelését, választási szabadságát és zenei szándékát.

A probléma azokban a tanár–növendék kapcsolatokban kezdődik, amelyekben az igazodás a tanári elismerés és közelség feltételévé válik.

Í𝐠𝐲 𝐞́𝐩𝐮̈𝐥 𝐟𝐞𝐥 𝐚 𝐬𝐳𝐞𝐦𝐞́𝐥𝐲𝐢 𝐤𝐮𝐥𝐭𝐮𝐬𝐳

Az ilyen módon működő tanárhoz azok kerülnek közel, akik elfogadják az ízlését, módszereit és ítéleteit. A kivételezett helyzet feltétele a feltétlen igazodás. Amikor a növendék eltér a kijelölt iránytól, a dicséretet csalódottság, leértékelés és másokhoz való hasonlítás válthatja fel:

„Nem tudom, mi történik veled. Ezt már tudnod kellene.”

„X és Y is sokkal előbbre tart már nálad.”

„Én csak azért vagyok veled ilyen kemény, mert jót akarok neked.”

„Ez egy nagyon kemény pálya. Ha tőlem sem viseled el a kritikát, mi lesz veled?”

A növendék már nem arra figyel, hogyan halad, hanem arra, hogyan szerezhetné vissza a tanár jóindulatát.

A szakmai és személyes határok is elmosódhatnak. A tanár beengedi a növendéket a magánéletébe, bizalmasává teszi, az otthonába invitálja, és kisebb-nagyobb szívességeket kér tőle. A növendék kiválasztottnak érzi magát, közben egyre inkább felelősséget vállal a tanár jóllétéért.

⸻

𝐀 𝐩𝐫𝐚𝐱𝐢𝐬𝐨𝐦𝐛𝐚𝐧

Közel harmincéves praxisomban számtalan olyan zenésszel dolgoztam, aki testi panasszal, teljesítményszorongással, pánikbetegséggel vagy más, a zenélést akadályozó problémával keresett fel. A közös munka során vált felismerhetővé, hogy jelenlegi vagy korábbi szakmai nehézségeiben tanári bántalmazás is szerepet játszik, és hogy a tanárával való viszonya milyen mélyen beépült az önmagáról, saját testéről és művészi értékéről alkotott képébe.

⸻

𝐑𝐨̈𝐯𝐢𝐝 𝐚𝐧𝐨𝐧𝐢𝐦 𝐞𝐬𝐞𝐭𝐥𝐞𝐢́𝐫𝐚́𝐬

A következő eset egy teljes tanéven át, heti egyéni órák keretében zajló munkafolyamatot mutat be tömören.

Egy fiatal fúvós növendék azért keresett fel, mert erős teljesítményszorongása miatt elbizonytalanodott abban, hogy alkalmas-e erre a hivatásra. Az anamnézis során elmondta, hogy a fellépéskor felgyorsul a szívverése, úgy érezi, nem tudja kontrollálni a légzését, és nincs eszköze a szorongás szabályozására. Gyakorlás közben rendszeresen fájt a nyaka és a válla. Perfekcionistának tartotta magát, zenélését pedig erősen meghatározta a „nem vagyok elég jó” gondolata.

Tanárával való kapcsolatát első beszélgetésünkkor egyáltalán nem érzékelte problémásnak. Mélyen felnézett rá. Meg volt győződve arról, hogy nála jobb kezekben nem is lehetne, segítségét pedig nélkülözhetetlennek tartotta a zenei pályára való felkészüléshez.

A közös munka során egyre több olyan helyzet került elő, amelyben a tanár más növendékekkel versenyezt***e és hasonlította össze. Konkrét szakmai visszajelzés helyett a növendék egész működését t***e kérdésessé, és fokozatosan elbizonytalanította saját észleléseiben.

Amikor szakmai útmutatásra és figyelemre lett volna szüksége, gyakran nem kapta meg. A tanár fáradtsága és magánéleti nehézségei mindig magyarázatot adtak a hiányra, miközben ennek megfogalmazása hálátlanságnak tűnt volna. A növendék pontosan tudta, miben marad el másoktól, azt azonban nem, hogyan léphetne tovább.

Más helyzetekben jól kommunikált, és határozottan kiállt magáért. A tanárával kialakuló konfliktusokban azonban úgy érezte, semmilyen eszköze nincs önmaga képviseletére, és ettől teljesen megsemmisült.

Az Alexander-technika tanulása során egyre pontosabban figyelte meg, mi történik benne és a tanárával való kapcsolatában. Észlelte saját idegrendszeri reakcióit, légzésének és testhasználatának változásait, valamint a kettőjük közötti akció–reakció dinamikát. Nem értelmezte azonnal a helyzeteket a megszokásai szerint: előbb adatot gyűjtött, majd tudatosabban reagált. Egyre jobban megbízott saját érzékelésében, és megtapasztalta, hogy képes hatni a működésére.

A tanárról alkotott képe reálisabbá vált. Már nem megkérdőjelezhetetlen tekintélyt látott benne, hanem nagy tudású, mégis esendő embert. Egyre bátrabban vállalta saját zenei ízlését, hangját és elképzeléseit.

Felismerte, hogy néhány korábbi célja valójában a tanár belsővé tett elvárása volt. Kirajzolódott előtte a számára hiteles művészi irány, és lépéseket tett felé.

Ezzel együtt a teljesítményszorongása megszűnt. Vizsga- és színpadi helyzetekben ma is izgul, de ez már nem bénítja meg. A „nem vagyok elég jó” helyett arra tud figyelni, mit szeretne közölni a zenével.

⸻

𝐇𝐨𝐥 𝐡𝐮́𝐳𝐨́𝐝𝐢𝐤 𝐚 𝐡𝐚𝐭𝐚́𝐫?

Hol húzódik tehát a határ az erőteljes, magával ragadó tanári jelenlét és a pszichológiai abúzus között?

Az erőteljes tanári jelenlét ott válik pszichológiai abúzussá, ahol a növendék érzékelésének, megéléseinek és szükségleteinek ismétlődő érvénytelenítése leépíti az önrendelkezését, és arra kondicionálja, hogy önmagát feladva próbáljon megfelelni egy idealizált tekintélynek.

Az interpretációs autonómiáról és a tanár–növendék közös jelentésalkotásáról szóló kutatások segítenek pontosabban megérteni ezt a határt.

⸻

𝐌𝐢𝐭 𝐦𝐮𝐭𝐚𝐭𝐧𝐚𝐤 𝐚 𝐤𝐮𝐭𝐚𝐭𝐚́𝐬𝐨𝐤?

Fujimoto és Uesaka 2025-ben nyolc, magas szinten képzett zongorista és hegedűs tanulási tapasztalatait vizsgálták. Az interpretációs autonómiát támogató képzés önállóbb tanulással, erősebb zenészi identitással és jobb pszichés jólléttel kapcsolódott össze. Az autonómiát korlátozó közegben függőbb tanulási működés, szorongás és a zenei pálya megkérdőjelezése jelent meg. A korai tapasztalatok hatása évekkel később, verseny- és színpadi helyzetekben is érzékelhető maradt.

Li és Timmers 2021-ben két zongoratanár és három egyetemi hallgató összesen kilenc óráját elemezték. Eredményeik szerint a hangszínnel kapcsolatos tudás a tanári demonstráció, a párbeszéd, a növendék testi tapasztalata és aktív kísérletezése során közösen formálódik. Az autonómia tehát nem a tanári vezetés hiánya, hanem annak képessége, hogy a növendék a tanultakat saját tapasztalatain átszűrve önálló zenei szándékká alakítsa.

⸻

𝐅𝐞𝐥𝐢𝐬𝐦𝐞𝐫𝐞́𝐬 𝐞́𝐬 𝐚𝐳 𝐚𝐮𝐭𝐨𝐧𝐨́𝐦𝐢𝐚 𝐯𝐢𝐬𝐬𝐳𝐚𝐬𝐳𝐞𝐫𝐳𝐞́𝐬𝐞

A mester–tanítvány-viszony hatalmi aszimmetriájával való visszaélés fokozatosan alááshatja a növendék saját érzékelésének és megítélésének megbízhatóságába vetett bizalmát. Különösen nehezen felismerhető ez azok számára, akiknek gyermekkorából ismerős az elfogadás és a megfelelés összekapcsolása, a másik érzelmi állapotának állandó figyelése és saját szükségleteik háttérbe szorítása. Komoly önismereti munka kell ahhoz, hogy valaki felismerje, és ne normalizálja tovább ezt a működést.

𝐌𝐢𝐭 𝐚𝐝 𝐚𝐳 𝐀𝐥𝐞𝐱𝐚𝐧𝐝𝐞𝐫-𝐭𝐞𝐜𝐡𝐧𝐢𝐤𝐚?

Az Alexander-technika tanulása a pszichofizikai önmegfigyelés, az automatikus reakciók proaktív gátlása és a tudatos választás eszközeit adja. A növendék pontosabban érzékeli testi, gondolati és idegrendszeri reakcióit, felismerheti a rendelkezésére álló választási lehetőségeket, és megtapasztalhatja, hogy képes hatni saját működésére. Ez támogatja az autonómiát, a szabad döntéshozatalt és a személyes határok védelmét.

Az így megszerzett önszabályozás túlmutat az adott tanárhoz fűződő kapcsolaton: más interperszonális helyzetekben is segíthet felismerni a megszokott reakciókat, tudatosítani a választási lehetőségeket, és saját szükségleteinknek megfelelőbben cselekedni.

⸻

Forrás:

Kinsey, D. – Glover, L. – Wadephul, F. (2021): How does the Alexander Technique lead to psychological and non-physical outcomes? A realist review. European Journal of Integrative Medicine,
https://mural.maynoothuniversity.ie/id/eprint/18677/2/FranziskaWadephulAlexander2021.pdf

Fujimoto, M. – Uesaka, Y. (2025): Interpretive autonomy at the heart of classical musicians’ learning and well-being: The role of professional education. Frontiers in Psychology, 16, 1543268.
https://doi.org/10.3389/fpsyg.2025.1543268

Li, S. – Timmers, R. (2021): Teaching and Learning of Piano Timbre Through Teacher–Student Interactions in Lessons. Frontiers in Psychology, 12, 576056.
https://doi.org/10.3389/fpsyg.2021.576056

🔆

Minden megosztás egy morzsa a szemléletváltáshoz.
Köszönöm, ha te is hozzájárulsz!

Kepes Juli
Zenélj szabadon®️

🧠A zenetanulás hosszú folyamat. Sok figyelmet, erőfeszítést és tudatos munkát kíván.

❣️A tét nélküli, önfeledt örömzenélés másért fontos. Visszakapcsol ahhoz, amiért valaki eredetileg zenélni kezdett. Fenntartja a belső motivációt, erősíti a zenéhez fűződő személyes kapcsolatot, és újra átélhetővé teszi, hogy a zenélés önmagában is érték.

🔆Az öröm ezért nem csupán a jól elvégzett munka végén érkező jutalom. Része annak, ami miatt újra és újra visszatérünk a hangszerhez, és hosszú távon is képesek vagyunk tanulni.

🧶Az utolsó, szünet előtti tanítási napon valahogy a tárgyak is jeleztek. A nap végére szétesett a szék, amin évek óta a klienseimmel dolgozom, és a csontváznak is leesett az álla, majd darabokra hullott a koponyája.

Úgy látszik, néha a tárgyaknak is van testbeszédük.

Ha én lennék a saját kliensem, most valószínűleg ezt mondanám magamnak:

Itt az ideje kiszakadni a hétköznapokból. Pihenni. Más impulzusokat gyűjteni. Új élményeket szerezni. Hagyni, hogy a test és az idegrendszer is utolérje magát.

Úgyhogy most megfogadom a saját tanácsomat.

Hat hét szünet következik.

Szeptemberig nem tanítok. Feltöltődöm, tanulok, alkotok, és egyszerűen csak leszek.

(Aki ősszel szeretne belevágni az Alexander-technika folyamatába, augusztus 20. után már nyugodtan kereshet új időpont miatt.)

🔆🪬A legtöbb zenész nem a hibától szenved a legjobban, hanem attól, amit a hiba jelent számára. Ha egyetlen elrontott hang az egész önértékelést megingatja, nagyon nehéz szabadon játszani vagy énekelni. Az Alexander-technika segít megérteni a hiba mögött álló testi és mentális folyamatokat, hogy a hibából ne önvád, hanem tanulás lehessen. Szerintem innen kezdődik a valódi előadói szabadság.

👉A zenész önbizalma nem csak fejben dől el, és nem csak abból épül, milyen visszajelzéseket kap a környezetétől.

Abból is, mennyire bízik a testében, a légzésében, a hangjában, a kezében, és a figyelmében.

⛈️Ha a teste kiszámíthatatlannak tűnik, az az egész zenei énképét megingathatja.

🪬Ha viszont megtanulja felismerni és alakítani saját működését, kialakulhat a biztonságérzet és a cselekvőképesség élménye.

Zsuzsi kérésére a keresztnevét megtartva, az ő hozzájárulásával és jóváhagyásával osztom meg ezt az esetleírást és a róla készült fotókat.

Zsuzsi egy évvel ezelőtt volt nálam az első egyéni Alexander-óráján.

Énektanárként és általános iskolai kórusvezetőként Kecskeméten él. Az első beszélgetésünk után úgy döntött, hogy belevág ebbe az izgalmas folyamatba. Ennek részeként vállalta, hogy hetente egyszer Kecskemétről utazik fel Budapestre Alexander-órára. Ez a fajta elköteleződés önmagában is sokat elmond arról, hogy mennyire fontos volt számára a változás.

Az anamnézis során fokozatosan kirajzolódott előttem egy régóta fennálló pszichofizikai mintázat: évek óta szinte havonta visszatérő felsőlégúti betegségek, a fellépések előtti intenzív szorongás, perfekcionizmus, erősen görnyedt testtartás. Minden feladatot elvállalt, rendszeresen túlvállalta magát, mert annyira szeretett volna a környezetének megfelelni.

Néhány hónappal korábban egy vírusfertőzés következtében két hónapra teljesen elveszt***e a hangját. Már az első levelében felmerült bennem, hogy a háttérben a stresszel és a testhasználatával összefüggő reflux is fontos szerepet játszhat. Ez később be is bizonyosodott.
Az első találkozásunk idején is csak lassan, részlegesen regenerálódott.

Ma, egy évvel később ezt írta nekem:

„Szeptember óta egyszer sem voltam beteg, és egyszer sem ment el a hangom.”

A levelében azonban nem ez volt a legfontosabb.

Azt írta:

„Csak annyit vállalok, amennyit bírok. Tudok nemet mondani másoknak. Nem szaladok mindenhova. Minőségre megyek, nem a mennyiségre. Nem erőltetem azt, ami nem megy.”

Az elmúlt évben a testhasználata is alapvetően megváltozott. Az első találkozásunkkor egy erősen görnyedt, állandó készenléti állapotban működő embert láttam magam előtt, akinek a testtartása is azt tükrözte, hogy a lehető legkevesebb helyet szeretné elfoglalni a világban. Ma egy olyan nő áll előttem, aki megtalálta a saját tengelyét, és természetesen tölti ki a rendelkezésére álló teret.

A hangja nem ettől függetlenül gyógyult meg. Éppen ellenkezőleg: a hangjában bekövetkezett változások ennek a mélyebb pszichofizikai átalakulásnak a következményei.

A visszajelzésében leírta az Éneklő Ifjúság idei minősítő koncertjének egyik fontos pillanatát is.

A koncert előtti izgulás helyett sikerült néhány percet konstruktív pihenéssel töltenie. Az Alexander-technika egyik alapvető eszköze ez: egy éber, önreflektív figyelmi állapot, amelyben észrevehetjük a felesleges feszültségeket, és lehetőségünk nyílik arra, hogy elengedjük azokat.

A kórus teherbírásához illeszkedő repertoárt választott, a fellépés előtt a gyerekekkel testhangolást végeztek, és arany minősítést kaptak.

Leírta azt is, hogy az egyik szólistája nem tudta kiénekelni a magas hangokat. A gyerek azt kérte, hogy vigyék lejjebb a szólamot. Nem vitte lejjebb. A fejtartásán változtatott, és a magas hangok megszólaltak.

Van ennek az évnek egy másik lényeges története is.

Régen néptáncolt, aztán ez valahogy kikopott az életéből. Az órákon mégis újra és újra szóba került a néptánc.

Nemrég arról beszélt, hogy a kisfia néptáncfellépései körül szinte állandóan ezen jár az esze: minden rendben lesz-e, jól sikerül-e. Miközben a kisfia láthatóan lazán veszi ezeket a helyzeteket, benne akkora feszültség dolgozik, hogy az már a gyerekre is hatással van.

Erről kezdtünk el beszélgetni.

Egy ponton megkérdeztem tőle:

– Most akkor tulajdonképpen ki akar néptáncolni?

Ez a kérdés egy fontos felismeréshez vezette. Világossá vált számára, hogy a saját szükségletét a kisfiára vetít***e.

A helyén meg nem élt saját szükségletek nem tűnnek el. Feszültségként maradnak jelen a rendszerben, és gyakran más kapcsolatainkban keresnek maguknak utat.

Még aznap este kaptam tőle egy üzenetet:

„Jelentkeztem a néptáncegyüttesbe. Szeptembertől újra táncolok.”

Ez a történet számomra ismét megerősíti, hogy a mélyebb változások nem attól jönnek létre, hogy új gyakorlatokat tanulunk vagy jó tanácsokat követünk.

A változás akkor kezdődik, amikor valaki megtanulja megfigyelni saját pszichofizikai működését, és fokozatosan felismeri azokat a mintázatokat, amelyek a testhasználatán, a gondolatain, a reakcióin, a gesztusain és a szokásain keresztül újra és újra létrehozzák ugyanazt a működésmódot.

Egy évvel később Zsuzsi egyre inkább képes felismerni a saját szükségleteit, előtérbe helyezni azokat, és felülírni azokat a pszichofizikai mintázatokat, amelyek addig meghatározták a működését.

Nem gondolom, hogy véletlen egybeesés, hogy ezzel párhuzamosan a hangja is visszatért.

Bár a hangvesztése miatt keresett meg, számomra már az első találkozáskor egyértelmű volt, hogy a hangja nem önmagában a probléma. Egy mélyebb pszichofizikai mintázat egyik megnyilvánulása volt.

Ezért a közös munkánk sem a hang „megjavításáról” szólt, hanem annak a működésmódnak a felismeréséről és fokozatos átalakításáról, amely ezt az állapotot újra és újra létrehozta.

A tünetek sokszor addig teszik eszköztelenné az embert, amíg nem ismeri fel a saját pszichofizikai működése és az állapota közötti összefüggéseket. A felismeréssel együtt fokozatosan megjelenik a tudatosság és a választás lehetősége.

Az Alexander-technika elsajátításának folyamatában fokozatosan megjelenik a cselekvőképesség élménye: annak felismerése, hogy egyre inkább a tudatos döntéseink alakítják azt, ami velünk történik.

Kepes Juli
Alexander-technika tanár, testtudat oktató,
zenész coach

Rengeteg mesterkurzust és workshopot tartottam ebben a tanévben. Minden csoportos folyamat egy titokzatos, egyedi és megismételhetetlen élmény, hiszen nagymértékben a résztvevők összetételétől és a közöttük megszülető kapcsolódásoktól függ. Bár minden alkalomra készülök egy belső forgatókönyvvel, a csoportokkal való munka számomra mindig az ismeretlen művészete: a résztvevők találkozásából születő dinamika folyamatos improvizációra hív.

Az idei tanév utolsó mesterkurzusát Gabriella Gulyás csodálatos csellista növendékeinek tarthattam. Különleges élmény volt számomra, hogy a Szent István Konzervatórium negyedikes-ötödikes diákjai mellett Gabi legkisebb, még óvodás és alsó tagozatos tanítványaival is dolgozhattam, ráadásul egyetlen közös csoportban. Nagy szakmai kihívás és egyben tanulságos feladat volt úgy megszólítani ezt a rendkívül sokszínű csapatot, hogy az Alexander-technika, a pszichofizikai tudatosság és az önreflexió tanulása minden résztvevő számára élő és izgalmas tapasztalattá váljon. Ez a helyzet különös figyelmet kívánt tőlem: újra és újra meg kellett találnom azt a közös nyelvet, amelyen a legkisebbek és a majdnem felnőtt muzsikusok is kapcsolódni tudtak egymáshoz és a saját tapasztalataikhoz.

Köszönöm Gulyás Gabinak, hogy idén is részese lehettem ennek a különleges közös munkának, és külön hálás vagyok a kurzus során készült csodálatos fotókért, amelyek megőrizték ennek a találkozásnak a hangulatát.

Hétfőn este -JAM workshop volt a .hu -ban. Arról tartottam előadást, hogy hogyan használhatjuk az Alexander-technikát a testi-lelki egészség újrateremtésére a zenei pályán.
Aztán egy számomra különleges kerekaszaton vehettem részt, ahol beszélgető partnereim, Ildikó Gyémánt-Palágyi és Szűcs mindketten klienseim-tanítványaim voltak, és akiktől én is rengeteget tanultam. Fantasztikus élmény volt olyan okos és tehetséges nőkkel beszélgetni, akiknek ennyire ismerem a rezdüléseit, akikkel kölcsönös a bizalom, elfogadás és szeretetet egymás iránt. Annyi érzés és gondolat indult el bennem. Köszönöm, hogy megint inspiráltatok! Tamás Kinga köszi, hogy hívtál, hogy megszervezted ezt a hiánypótló alkalmat és hogy beszélgettél velünk! , .cintia köszönjük a szuper fotókat!