Ács Adél Mediátor, coach

Bárcsak újra kicsi lenne 👶

Néha azon kapod magad, hogy arra gondolsz: Bárcsak visszatérne legalább egy napra az az időszak, amikor a gyereked az öledbe ült, hozzád bújva aludt és Te voltál számára a világ közepe? Ne aggódj, ez teljesen normális.

Coachként és édesanyaként is azt látom, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nem egy egyenes út. Sokszor változik, hiszen a különböző életszakaszokban a gyerekeknek más-más típusú odafigyelésre, szeretetre van igényük, emellett a szülők is folyamatosan változnak. Nem önzőség a kamaszkori lázadás idején, vagy a gyerekünk elköltözésekor arra vágyni, hogy bárcsak visszapörgethetnénk az időt, de fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. A hullámhegyek és völgyek természetes velejárói annak, ha két olyan ember között van ennyire szoros kapcsolat, akik más generációhoz tartoznak.

A jó kapcsolat ebben az esetben is két (adott esetben felnőtt) emberen múlik. Érdemes emlékeztetnünk szülőként magunkat arra, hogy a gyerekünkkel való harmonikus viszony érdekében a mi részünkről is nyitottságra, rugalmasságra van szükség. A mai világ egyre gyorsabban változik, így az elvárások, trendek, szokások is szinte évről évre formálódnak. A gyerekeinknek, legyenek akár egészen kicsik vagy már felnőttek, egy teljesen más környezetben kell boldogulniuk, mint nekünk. Ha ezt megértjük és tudatosan szem előtt tartjuk, azzal sokat tehetünk a kiegyensúlyozott, őszinte kapcsolatért. Természetesen egy bizonyos pont után mindkét félnek aktívan kell tennie ezért, éppen ezért a kölcsönösségben hiszek már kisgyerekkortól kezdve. Ha hierarchikus alá-fölérendeltség helyett a kölcsönös visszajelzéseket, őszinteséget képviseljük, az hosszú távon bizalmas, boldog kapcsolatot épít a gyerekeinkkel.

Segítség, a párom már nem a régi! 😱

Hosszú párkapcsolatokban, házasságokban könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a másik fél mintha nem lenne ugyanolyan, mint mikor megismerkedtünk. Ilyenkor könnyű felróni a párunknak, hogy mennyire megváltozott, azonban érdemes feltennünk magunknak a kérdést: Nem lehet, hogy mi is másképp gondolkodunk bizonyos dologkról, másképp élünk meg helyzeteket, mint korábban, csak magunkon kevésbé vesszük észre?

Ahogyan múlt héten is írtam, a változás az emberi lét természetes velejárója. Folyamatosan változunk, nem feltétlenül pozitív, vagy negatív irányba: egyszerűen csak új tapasztalatok, impulzusok érnek minket, amelyeknek köszönhetően formálódik a személyiségünk. Egy emberi kapcsolatban (tehát barátságban, szülő-gyerek kapcsolatban, sőt, professzionális kontextusban is) folyamatosan változunk. Azzal van a baj, ha elfejlődünk egymás mellől és teljesen eltérő értékek, prioritások mentén kezdünk el gondolkodni. Hiszem, hogy vannak pontok, ahonnan vissza lehet találni egymáshoz. Már többször is írtam arról, hogy nem érdemes az első nehézség alkalmával eldobni valamit, ami értékes számunkra, így hiszek abban, hogy őszinte beszélgetésekkel (vagy szükség esetén a mediáció eszközeivel) bizonyos mélypontok is áthidalhatóak.

Ha úgy érzed, hogy Téged is érint az, amiről a posztomban írtam, állj meg egy pillanatra! Gondold át, hogy vajon a változás olyan típusú és mértékű-e, ami valóban veszélyt jelent a kapcsolatotokra. Érdemes az ilyen kétségeket, nézeteltéréseket idejekorán megbeszélni, hogy mindkét fél a lehető legkisebb sérüléssel, kellemetlenséggel tudjon tenni azért, hogy visszaálljanak a harmonikus hétköznapok a kapcsolatotokba.

A változásról 💭

“Nagyon megváltoztál, már nem olyan vagy, mint régen…” Ha ezt a mondatot halljuk valakitől, könnyen görcsbe rándulhat a gyomrunk. Társadalmi szinten még mindig szinte csak negatív értelemben szokás kiemelni, ha valaki megváltozott. Biztosan baj, ha nem olyanok vagyunk, mint néhány évvel ezelőtt?

Szakemberként egyértelmű a válaszom: nem. A változás egy kézzelfogható jele annak, hogy képesek vagyunk megkérdőjelezni a saját gondolatainkat, nézőpontunkat és nyitunk az újdonságok felé. A környezetünk folyamatosan befolyásol minket, ha pedig nem változunk, az arról árulkodhat, hogy (vélemény)buborékban élünk. Nyilvánvalóan szomorú jelenség, amikor valaki kifordul magából, esetleg objektíven nézve káros viselkedés, vagy értékrend felé fordul. Azonban a változás az esetek többségében pozitív jelenség: teret ad az önfejlesztésre, illetve arra, hogy az életünk során többféle különböző élménnyel, tapasztalással gazdagodjunk, változatos helyzeteket éljünk meg.

Amíg a Tinder el nem választ?! 🤔

Már nem mondunk újat azzal a kijelentéssel, hogy bár látszólag több lehetőségünk van párt találni, mint valaha, a modern ismerkedési trendek sokkal inkább eltávolítanak minket egymástól. Mintha szinte teljesen eltűnt volna a valódi, értékalapú elköteleződés: sokan képtelenek belekezdeni, vagy benne maradni egy komoly párkapcsolatban. Lassan úgy tűnik, hogy divatjamúlttá válik leélni együtt egy életet és szinte ciki dolgozni azért, hogy egy kapcsolat, vagy házasság működjön.

A házasság célja és jelentősége a történelem során fokozatosan változott. Kezdetben gazdasági egységként szolgált, majd ennek a helyét átvette egy társadalmi és egy szerelmi alapú választás. A szüleink, nagyszüleink generációjában például gyakran lehetett olyan értékalapú választásokról hallani, amelyek esetében az emberek megbízható szülőtársat, becsületes, kiegyensúlyozott párt kerestek maguk mellé. A válás nem volt divat, így kénytelenek voltak egymással szemben türelmet, megértést és megbocsátást gyakorolni. Emellett nem ömlött mindenkire rá, hogy másoknak bezzeg milyen tökéletes életük van, ezért talán jobban is tudták értékelni azt, amijük volt.

Természetesen sok esetben nagyon pozitív, hogy ma már szabadon szakíthatunk, vagy elválhatunk, viszont úgy érzem, hogy átestünk a ló túloldalára. Túlságosan sokan érzik úgy, hogy mindenki pótolható: minek is dolgozzanak a kapcsolatért, ha bármikor találnak egy szebb, okosabb, gazdagabb, fiatalabb, izgalmasabb párt maguk mellé - ha pedig vele is eljutnak arra a pontra, amikor már tenni is kellene a közös boldogságért, akkor egyszerűen lecserélhetik a harmadik, negyedik, tizedik felszínes kapcsolódásra. Bevallom, nem szívesen lennék most azoknak a fiataloknak a helyében, akik életük társát keresik ebben az óriási érzelmi zajban. Egyre kevesebben tudnak megállapodni, vagy megbecsülni azt, ha valami “elég jó”, a tökéletesség hajszolása azonban sokszor kikövezi a magány felé vezető utat. Szakemberként bízom abban, hogy hamarosan összedől ez a kártyavár és kicsit visszatérünk a gyökerekhez, ugyanis aggasztó látni, hogy hány meg hány ember önértékelését, életútját húzza keresztbe a csupán vélt végtelen szabadság.

Legalább csak a gyerekek miatt…. 👨‍👩‍👧‍👦

Megszámlálhatatlan különböző formában hallottam már ezt a mondatot szakítás, vagy válás esetén. Legalább csak miattuk próbáljuk meg újra, tegyünk úgy, mintha, hiszen ez nekik jobb lesz így.

Az igazság ennél (sajnos?, szerencsére?) sokkal árnyaltabb. Egyrészt, ahogy mondani szokás, a gyerek nem buta, csak kicsi: természetesen előbb vagy utóbb észre fogja venni, hogy valami nincs rendben. Másrészt ha mindenki a saját sebeit nyalogatja, sőt, akár a másik fél ellen hangolja a gyerekeket, azzal értelemszerűen sokkal több kárt okozunk, mint amennyi hasznot. Egy ilyen élethelyzetben érdemes nem végletekben gondolkodni (természetesen a szélsőséges esetektől eltekintve), hanem azt megvizsgálni, hogy tudunk-e valamilyen köztes megoldást kialakítani.

A kulcs nem az, hogy minden áron együtt maradjunk, hanem az intelligens, kulturált együttműködés. Attól, hogy elválnak az útjaink, még nem kell mindenben egyedül maradnunk a gyereknevelés terén: sok esetben mind gazdaságilag, mind érzelmileg megoldható, hogy számíthassunk a volt párunkra, ehhez azonban nagyfokú önismeretre is szükségünk van. Egyrészt fel kell ismerni azt a helyzetet, ahol ez (nem) lehetséges és ehhez mérten alakítani az elvárásainkat. Nem könnyű félretenni a személyes sérelmeinket és ezektől függetlenül megvizsgálni, hogy milyen formában tudunk együttműködni a másikkal, viszont hosszú távon hálásak leszünk önmagunknak, ha ezt objektív szemlélettel megtesszük. Másrészt gyakran a gyerekeknek is sokkal inkább az szolgálja az érdekét, hogy anya és apa nem egy rosszul működő párként, hanem együttműködő partnerekként legyenek jelen az életükben.

Érdemes lehet egy szakembert is bevonni a folyamatba, akár mediáció, akár egyéni önismeret céljából. Ha úgy érzed, hogy segíthetek, a weboldalamon több információt találhatsz rólam!

A házasság hete alkalmából…👰🏻

Tudtad, hogy február 8. és 15. között a házasság hetét ünnepeljük? A dátum a Valentin-nap miatt esik épp februárra, pedig az év ezen szakasza sajnos nem a harmonikus párkapcsolati dinamikák időszaka. A legtöbb válás januárban és februárban indul: bár a statisztikákat nagyban befolyásolja az, hogy meddig húzódik el egy-egy válóper, az elhatározás leggyakrabban az ünnepek után, a szürke hétköznapok visszatértével születik meg.

Az elváltak, egyedülálló szülők könnyen érezhetik úgy, hogy egyedül vannak a problémáikkal, a statisztikai adatok szerint nincs így:

Magyarországon minden második házasság válással végződik.
A legtöbben 13.9 év után válnak el, így sokan akár évtizedes közös múlttal is inkább külön utakon folytatják.
A 70-es évek óta folyamatosan csökken a házasságkötések száma, a válásoké pedig a második világháború vége óta nő.

Természetesen önmagában nem pozitív, hogy ennyire magas a válások száma. Szakemberként és magánemberként is hiszek az elköteleződésben, a közös boldogságért kötött kompromisszumokban, azonban nem kell (és nem is lehet) minden kapcsolatot mindenáron megmenteni. Ma már sokkal elfogadottabb a válás, mint 30-50 évvel ezelőtt, ettől régebbi időkről nem is beszélve. Már nem kötelező egy életet boldogtalanul, közös értékek nélkül együtt leélni valakivel csak azért, mert így szokás. Egy házasságból kilépni nehéz, és a legtöbb esetben a felek kudarcként, szégyenként élik meg, ahelyett, hogy úgy látnák, hogy egy lépés az eleinte nehezebb, de hosszú távon boldogabb élet felé.
Szeretném, ha az egyedülléttel kapcsolatos érzésekről, kihívásokról is nyíltan lehetne beszélni, valamint az érintettek tudnák, hogy nincsenek egyedül.

Hamarosan én is szeretném egy online csoportos program keretében segíteni azokat, akik ebben az élethelyzetben vannak. A részleteket a weboldalamon, illetve itt a Facebook profilomon is meg fogom osztani.

Az egyedüllét kudarca?!

A munkám során gyakran találkozom egyedülálló, elvált, vagy akár özvegy nőkkel és férfiakkal egyaránt. Bár mindannyiuk története más és más, egy dolog szinte kivétel nélkül igaz rájuk: életük legalább egy pontján kudarcnak élték meg azt, hogy egyedül maradtak.

Sok esetben azt tapasztalom, hogy társadalmi, közösségi szinten nem tudunk mit kezdeni az egyedülléttel. Jobb esetben empátiával fordulunk az érintettekhez, azonban külső szemlélőként gyakran nem látható, hogy mennyire komplex ez az élethelyzet. Ráadásul, sajnos ahogyan a mondás is tartja, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Természetesen a baj bekövetkeztekor fontos az érzelmi támogatás, de maximálisan érthető, ha valaki nem szeretne egész életében a “szegény egyedülálló szülő” lenni.

A pár elvesztése (legyen szó szakításról, válásról, vagy halálesetről) ráadásul praktikus terheket is ró az érintettekre: Hogyan fogom egyedül felnevelni a gyerekeket? Hogy tanulok meg hirtelen autót vezetni, barkácsolni, vagy főzni? Ilyenkor sok-sok olyan érzelem, kétség és kérdés feljöhet, amit nem szívesen oszt meg a legközelebbi hozzátartozóival sem. Számos olyan érzés és dilemma kerítheti ilyenkor hatalmába az embert, amiről “nem illik” beszélni, hiszen ilyenkor gyászolni “kell”, vagy épp “kötelező” erősnek maradni a gyerekek miatt.

Az egyedülálló szülőség érzelmileg egy nagyon komplex feladat, éppen ezért a coaching eszközeivel szeretnék segíteni az érintetteknek, rövidesen megosztom ennek a részleteit. Addig is nézd meg a honlapom miben tudok segíteni, keress bizalommal, foglalja időpontot!

📚 Nem muszáj a szabadidőd minden percét produktívan eltöltened!

Avagy az újévi fogadalmak margójára.

💠Olvasd el a blogposztom, ha mára Te is feladtad a fogadalmad, vagy ha nem is fogadtál meg semmit, mert nem akartál csalódást okozni magadnak.

Manapság már mindenki….? 🤯

Autista, ADHD-s, nárcisztikus, trauma, PTSD, depresszió…. Csak néhány azokból a kifejezésekből, amelyeket egyre többen válogatás nélkül használnak. Ez a jelenség szakemberként kifejezetten kétségbeejtő számomra, több szempontból is. Szeretnék megosztani néhány gondolatot ezzel kapcsolatban, mert úgy gondolom, hogy ez egy olyan téma, amelyről nem beszélünk eleget.

A valódi érintettek mindennapjait nagyban megnehezíti ez a fajta hozzáállás. Az elmúlt években például egyre több ember állítja szinte viccesen, önmagát diagnosztizálva, hogy ADHD-val küzd. Könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ha egy munkahelyi csapatban mindenki figyelemzavarra hivatkozva állítja, hogy nem tudja megfelelően elvégezni a feladatait, egy idő után a vezetőségnek elfogy a türelme és esetleg azzal sem lesznek rugalmasak, toleránsak, aki valójában ADHD-s.

Nehezebbé válik a segítségkérés. Ha mindenkire, aki egyszer csúnyán viselkedett velünk diagnózisokat húzunk, sokkal kevésbé tűnik komolynak annak a helyzete, aki valójában egy nárcisztikus bántalmazótól próbál megszabadulni.

Tovább növeli a stigmatizálást. Mindig összeszorul a szívem, amikor azt hallom, hogy az autista jelzőt szitokszóként használják: vajon hogy érezheti magát ettől az, aki autizmussal él?

Kibúvót adnak az önfejlesztés alól. Nem biztos, hogy nem tudsz tenni az ellen, hogy mindenhonnan elkésel, vagy hogy azért nehéz kimozdulnod otthonról, mert depressziós vagy. Ha mindenki megtalálja az interneten a saját kis címkéjét, amelynek köszönhetően széttárhatja a karjait és azt állíthatja, hogy “én sajnos ilyen vagyok”, akkor egy idő után képtelenné válunk arra, hogy meghaladjuk saját magunkat.

Reduktív és figyelmen kívül hagyja az egyéni különbségeket. Sok olyan neurotipikus ember van, aki szétszórt típus, vagy épp nehezen tud egy helyben ülni. Ugyanígy bőven vannak melankolikusabb lelkűek, vagy épp olyanok, akik kevésbé érzik jól magukat szociális helyzetekben. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ADHD-s, depressziós, vagy autista, hanem hogy mindannyian különbözőek vagyunk: mások az igényeink, a személyiségünk, és eltérő dolgokban vagyunk jók.

Bár klisésnek hathat, de fontosnak tartom kiemelni, hogy a kimondott szónak súlya van. Nemcsak egy adott párbeszédben, két ember kapcsolatát illetően, hanem társadalmi szinten is. Válogassuk meg az általunk használt kifejezéseket és törekedjünk arra, hogy ne ártsunk a beszédstílusunkkal!

🔵Reklámfogásból lett közhiedelem 🔵

Bizonyára Te is hallottál már a Blue Mondayről: állítólag ez az év legszomorúbb napja, amely minden január harmadik hétfőjére esik. Ez logikusnak is tűnhet, hiszen eddig a dátumig már biztosan elkopik az ünnep utólagos varázsa, a karácsonyfa is kikerül a nappaliból, valamint a munkában is visszatérnek a feladatokkal töltött, aktív hétköznapok. A karácsonyi szezon minden pozitívuma véget ér, ellenben a sötétség és a hideg időjárás velünk maradnak, sőt, a tavasz még csak nem is közeledik.

Azonban a Blue Monday létezését semmilyen szakirodalom nem támasztja alá. A kifejezést 2005-ben, egy azóta egyébként megszűnt utazási iroda, a Sky Travel alkotta meg. Pontosabban egy egyetemi oktatót bíztak meg azzal a “nemes” feladattal, hogy számolja ki, melyik az év legszomorúbb napja. A professzor komplex számításainak azonban nem a társadalom megértése, vagy a mentális segítségnyújtás szükségének feltérképezése volt a célja: a kutatás azért született, hogy az iroda megtalálja az év legalkalmasabb időpontját arra, hogy minél több utazást adjanak el. Az, ami eleinte csak egy reklámfogás volt, lassanként teljesen beszivárgott a társadalomba, manapság pedig sokan szinte tényként kezelik, hogy ekkor “kell” a legszomorúbbnak lennünk az évben.

Bár nem tartozom azok közé, akik minden reklámot eredendően gonosznak, vagy átverésnek tartanak, bevallom, a Blue Monday háttértörténetének megismerése meglehetősen elkeserített. Az, hogy az emberekbe profitért cserébe belebeszélik a rosszullétet, ez pedig annyira “jól” sikerül, hogy még húsz év után is benne marad a köztudatban a kifejezés, nagyon aggasztó. Éppen ezért posztolok utólag erről: nem szeretnék azok közé tartozni, akik emlékeztetnek másokat erre az áltudományos jelenségre.

Menteni a menthetetlent?

A statisztikák alapján az év első hónapjaiban (kiemelten februárban) történik a legtöbb válás. Ekkorra már lecsillapodik az ünnepek különleges, emelkedett hangulata és a szürke hétköznapokba visszatérve sokan eszmélnek rá arra, hogy a házasságuk, vagy párkapcsolatuk már nem megmenthető. A válságba került kapcsolat megmentése érdekében párterapeutához, vagy mediátorhoz is fordulhatunk, viszont ez sem minden helyzetben segít.

Bár hiszem, hogy a legstabilabb és legkiegyensúlyozottabb emberi kapcsolatokért is dolgozni kell, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy nem kell és nem is lehet minden házasságot megmenteni! Sok esetben valóban azzal tesszük a legjobbat magunknak, a párunknak és a gyerekeinknek is, ha elválnak az útjaink: lehetőleg kulturált, intelligens felnőtt emberekhez méltó módon.

Ha a válás mediátor szakember bevonásával történik,a megegyezésnek az alábbi pontokat kell

tartalmaznia, ha van közös gyermek. Ezek a pontok jelenleg megegyeznek a válási keresetben is meghatározott pontokkal.

Kötelező megállapodni:

• kiskorú gyermek szülői felügyeleti jogáról

• gyermektartásdíjról (mikortól, milyen összegben)

• gyermek és a különélő szülő kapcsolattartásáról

• utolsó közös lakás használatáról

• esetlegesen: házastársi tartásról

Ezekben a pontokban akkor is érdemes megegyezni, ha nem egy házasság, hanem egy párkapcsolat ér véget. Mediátorhoz sem csak válás esetén fordulhatunk, hiszen a szakember segít abban, hogy ne a sérelmek irányítsák a kommunikációt, hanem higgadt, mindkét fél számára megfelelő döntések szülessenek.

Ha mediátorra van szükségetek a kulturált elváláshoz, keressetek bátran! Szelíden segítek, de határozott vagyok, mert tudom, hogy milyen eszközökkel tehetek egy ilyen helyzet méltóságteljes lezárásáért.