01/09/2026
„Ironman vagy?” Tíz évig a válaszom az volt, hogy nem.
Nagyjából tíz éve kapom meg ezt a kérdést valamilyen formában, amikor kiderül, hogy multisportokat űzök Nem, szoktam mondani. Főleg quadrathlonozom – ez tulajdonképpen triatlon, csak van benne egy kajakos szakasz is –, mellette pedig rövidebb triatlonokkal készülök. Ó, kár, szokták mondani. Nekem van egy haverom, ő már megcsinálta a teljes távot. Gratulálok neki, mondom, és nagyjából itt véget is ér a beszélgetés. Nem nagyon van értelme elmagyarázni, mert könnyen magyarázkodásnak hangzana, hogy egy tényleg gyors egy mérföldes futásra felkészülni bizonyos szempontból nehezebb lehet, mint egy hosszú távot éppen csak a szintidőn belül teljesíteni. Úgyhogy inkább nem magyarázom.
Az Ironman gondolata ettől függetlenül már több mint tíz éve ott volt valahol a fejemben. Ironman-távú versenyeken is indultam váltóban, és a quadrathlon világbajnokságokon is együtt versenyeztem hosszútávú triatlonistákkal. Tudtam, hogy miről van szó, csak egyszerűen nem illett bele abba, ahogy én edzettem. A quadrathlonban rövidebb, gyakrabban ismétlődő versenyek vannak egy szezonban, és teljesen más felkészülést igényel az, amikor több alkalommal próbálsz gyors lenni, mint amikor egyetlen nagyon hosszú napra készülsz.
Ami végül megváltoztatta ezt, az a bőröm volt.
Tavaly nyáron annyira rossz lett a helyzet, hogy végül elmentem vele szakorvoshoz, aki azt mondta, egy ideig hagyjam abba az összes vizes edzést. A bőröm védőrétege annyira rossz állapotban volt, hogy az úszás és a kajakozás csak tovább rontott rajta. Úgyhogy abbahagytam mindkettőt. Ezzel gyakorlatilag az összes strukturált edzésem is eltűnt. A nyárnak azt a részét főleg az Alpokban túrázva töltöttem, kerültem a legmelegebb órákat, és alig csináltam olyasmit, amit normális esetben edzésnek neveznék. Napi tizenöt-húszezer lépés azért összejött, de nagyjából ennyi volt.
Őszre annyit javult a helyzet, hogy elkezdtem újra futni, heti két-három alkalommal, főleg csak azért, hogy valamennyire formában maradjak. Közben feltűnt, hogy rengeteg energiám van, sokkal több, mint amivel tudtam volna mit kezdeni, és valószínűleg ez volt az első jele annak, hogy nem csak a bőrömmel történt valami. Ahogy elkezdtem általában is jobban figyelni a regenerációra, az alvásom is sokat javult. Tavasszal, valamikor április vége körül már tényleg azt éreztem, hogy nincs rajtam az a folyamatos terhelés, ami korábban szinte mindig ott volt a háttérben. Az egészségügyi problémáim nagyrészt rendeződtek, a fejemben is sokkal nagyobb lett a csend, és először hosszú idő után volt olyan érzésem, hogy van energiám valamire, amit nem kell azonnal másra elhasználnom.
Heti két-négy órát edzettem, mellette rengeteget gyalogoltam, aztán kíváncsi lettem, mi történik, ha újra visszamegyek egy olyan edzésmennyiséghez, amit évtizedek óta nem csináltam. A bringázás komolyabb újrakezdése és a futás mennyiségének emelése hetekig fájt. Nem azért, mert nem bírtam volna a levegővel, vagy mert az izmok nem bírták, hanem mert az ízületeimnek és az Achilles-inaimnak sokkal több idő kell, hogy hozzászokjanak ehhez a terheléshez. A heti tíz-tizenkét óra eleinte simán ment, aztán tizennégy, tizenöt, mostanában pedig vannak húsz óra fölötti heteim is.
Maga az edzés egyébként nekem nem igazán nehéz része ennek. Soha nem is az volt. Az aerob állóképesség meglepően gyorsan visszajön, az izmok pedig sokkal gyorsabban alkalmazkodnak, mint azok a szövetek, amelyekhez kapcsolódnak. Ilyen mennyiségnél inkább az Achilles, az ízületek és az összes többi unalmas kötőszövet mondja meg, hogy milyen gyorsan lehet haladni. És persze ott van az alvás. Ezen a szinten már nem működik az, hogy az ember a legtöbb éjszakán jól alszik, aztán néha majd valahogy behozza. Ha ennyit edzek, az alvásnak szinte minden este rendben kell lennie.
És itt válik igazán érdekessé az egész.
Egy családi utazás, még akkor is, ha közben kevesebbet is edzek, néhány olyan éjszakával együtt, amikor nem alszom rosszul, csak egyszerűen a saját átlagom alatt, már elég lehet ahhoz, hogy azonnal visszavegyek még többet a terhelésből. Korábban próbáltam ezen átnyomni magam. Soha nem sült el jól. Általában teljesen ártalmatlannak tűnik az elején: egy keményebb edzés, egy rövidebb éjszaka, aztán még egy edzés, mert a terv szerint az következik. Utána még egy. Semmi látványos nem történik, csak egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre kevésbé akarom csinálni az egészet.
Ma már nem feltétlenül az órán lévő számokat figyelem ilyenkor, hanem azt az érzést, ami reggel jön. Nem egyszerűen azt, hogy fáradt vagyok, hanem azt a nagyon konkrét gondolatot, hogy „mi a francnak csinálom ezt?”. Amikor hirtelen nem látom értelmét annak, hogy megint nekimenjek egy kemény edzésnek, miközben senki nem kényszerít rá, akkor tudom, hogy valahol túltoltam. Ilyenkor általában harminc perc nagyon könnyű futás jön, vagy hasonló bringa, egy-két napig.
Most négy hónapja csinálom ezt a projektet, és továbbra is emelem az óraszámot, építem vissza az állóképességet, közben pedig lassan elengedek egy régi feltételezést magamról: hogy én egyszerűen nem hosszútávra vagyok kitalálva. Lehet, hogy mégis. Csak eddig soha nem próbáltam meg igazán.
Az eXtremeMan Nagyatádn rajtjáig még nagyjából egy év van, és addig bőven van lehetőség arra, hogy a terv valahol félremenjen. Addig kisebb célok vannak: ősszel egy 1:30 alatti félmaraton, tavasszal egy kényelmes maraton, néhány verseny közben, aztán egy hosszú nyár, amikor elkezdem felépíteni magam a tényleges távra.
Az úszás lesz a furcsa része.
Egy Ironman több mint egyórás úszással kezdődik a legtöbb korosztályos sportolónak, nekem viszont a bőröm továbbra is elég keményen meghatározza, mennyit tudok vízben készülni. Tudok hozzá erősíteni, néha úszni egyet nyílt vízben az Alpok tavaiban vagy a Dunában, és talán télen heti 1-2 alkalommal be tudok menni uszodába is. Nagyjából ez az a mennyiség, amit jelenleg tolerálok. Hogy ez elég lesz-e, azt még nem tudom.
Az viszont segít, hogy az úszás az egész versenynek viszonylag kis része. Ha át tudok rajta menni nyolcvan-kilencven perc alatt úgy, hogy közben nem hajtom ki magam, akkor a munka nagy részét rá tudom tenni a bringára és a futásra. Egy első Ironmanhez ez szerintem működőképes terv lehet. Quadrathlonban és a rövidebb multisport versenyeken viszont az úszás sokkal nagyobb részét teszi ki az egésznek, vagyis átlagos úszóként sokkal többet kellene a medencében töltenem.
A quadrathlontól ettől még nem búcsúzom el. Az továbbra is az a sport, amit igazán szeretek, és jövőre is indulok majd néhány világkupán, főleg azért, mert élvezem az egészet, és szeretem azokat az embereket is, akik ebben a sportban vannak. Az Ironman most inkább egy másik kísérlet.
És az egészben talán az a vicces, hogy a felkészülés legfontosabb része nem is a heti húsz óra edzés.
Hanem ugyanaz, amit éveken keresztül opcionális dologként kezeltem: az alvás. Ha azt megvédem, akkor rengeteget tudok edzeni. Ha nem, előbb-utóbb teljesen mindegy, mit írtam fel az edzéstervbe.
