Buza Andi - Élet- és Lélekút

Személy szerint nagyon szeretek hosszabb folyamatban dolgozni. Van egy szép íve annak, amikor nem egy eseti alkalomra ülünk le, hanem heteken- hónapokon át célzottan kísérhetek valakit és a kezdeti bizonytalan útkeresésből szépen lassan kibontakoznak a felismerések, elindul egy változás, egy megérkezés, egy újfajta szemléletmód.
Az egyetlen alkalmas találkozó kiválóan alkalmas arra, hogy ráláss egy adott elakadásra, vagy választ kapj egy konkrét kérdésre. Megérted a pillanatnyi helyzeted, kapsz egy megnyugvást, van amikor ez is elég, hogy elinduljon benned valami.
A hosszabb folyamatmunkákban viszont mélyebbre megyünk. Célzottabban tudunk dolgozni, több technikát integrálva, van időnk és terünk feltárni a mélyebb összefüggéseket és lépésről lépésre beépíteni az új működést a mindennapokba. Hiszen egy évek, vagy akár évtizedek óta működtetett mintázatot, elakadást nem lehet 120 perc alatt feloldani és átírni.
Egy-egy elakadás mögött ritkán húzódik egyetlen háttérok, számos összetevő, hatás befolyásolhatja. Vannak viselkedésmintáink és játszmáink, amik a mindennapi reakcióinkban élnek. Vannak családi történeteink és generációs mintáink, amiket úgy hordozunk tovább, hogy nem is tudunk róluk. És mivel multidimenzionális szellemi létezők vagyunk, vannak előző életekből hozott kötéseink, lélekszintű elakadásaink, blokkjaink is.
Ezek a rétegek nem egymástól elkülönülve léteznek, hanem egyszerre vannak jelen, de lehet, hogy más-más erősséggel hatnak ránk. Éppen emiatt az összetettség miatt nem lehet egy ülés alatt mindent bejárni.
A mentorprogramokban több módszert és megközelítést ötvözök. Mindig oda nyúlunk, ahol nálad éppen a feladat van, és azzal a technikával, amivel te is azonosulni tudsz.
Az elme tudatos, tudattalatti és mélytudattalan szintjeit egyaránt érintjük. Erre azért van szükség, mert amikor csak a racionális megértésig jutunk el, az elme megnyugszik, de a mintázat a mélyben változatlanul működik tovább. Ugyanakkor a másik véglet sem működik: ha csak a spirituális szinteken dolgozunk, könnyen elszakadunk a valóságtól, és a belső munka a hétköznapi életünk elkerülésévé válhat. A lélekszintű oldásokat és tisztításokat mindig le kell hozni a fizikai síkra. A megváltozott energiát a mindennapi működésünkbe, a döntéseinkbe és a tetteinkbe is be kell beépíteni – különben a spirituális megértés nem válik kézzel fogható változássá az életünkben.
A közös munka nálam mindig egy egyenrangú, partneri viszony, beszélgetés és oda-vissza kommunikáció. Alkatilag sem vagyok képes arra, és nem is hiszek abban, hogy a segítő szerepe a „megmondásról” szólna.
A cél sosem az, hogy én mondjam meg, mit és hogyan csinálj. Abban segítelek, hogy tisztán ráláss arra, miben vagy, hogyan működsz, mit hoztál magaddal és mi segít a továbblépésben. Ezt a hozott csomagot oldjuk, tisztítjuk ki együtt, és ehhez adok a kezedbe olyan gyakorlati eszközöket, amiket a mindennapjaidban használni tudsz majd a konkrét döntéseidnél.
Az önismeret a térkép, a cselekvés az út. Térkép nélkül könnyű rossz irányba indulni – de ha csak a térképet nézegetjük, sosem érkezünk meg sehova. A változás ott kezdődik, amikor a felismeréseinkből mindennapi lépések válnak.

Photo https://unsplash.com/

❤

Ezt a kisfilmet minden szülőnek látnia kell! Elképesztően fontos üzenete van a szülői minták megtöréséről:
https://szuloklapja.hu/szivbe-markolo-kisfilm-a-szuloi-mintakrol-szeretetrol-feltesrol-elengedesrol-ezt-minden-szulonek-latnia-kell

Van, hogy egy veszteség nem hónapokig, hanem évtizedekig marad velünk – kimondatlanul.
Az egyik résztvevő ezt osztotta meg velem, miután lezárult a csoportunk:

„Majdnem két évtizedig hordoztam magamban azt a gyászt, amit édesapám elvesztése jelentett. Mire már az életem szinte minden területére kihatott ez a feldolgozatlan veszteség, rátaláltam Andira és a Gyászfeldolgozás Módszerre.
A foglalkozások során hétről hétre egyre mélyebbre merültünk a fájdalmainkban. Ez az út nemcsak a rég eltemetett veszteségeimet tárta fel, hanem egy olyan belső utazássá is vált, amely során újra megismerhettem önmagamat.
Andi és a csoporttársaim rendkívüli empátiával, türelemmel és figyelemmel kísértek végig ezen az úton, és segítettek felszabadulni mindazon terhek alól, amelyeket a meg nem élt érzelmeim okoztak.”

Majdnem húsz év. Ennyi ideig tartott, mire ez a veszteség végre szóhoz jutott.
Ezért is tervezem szándékosan kis létszámmal a következő csoportot: most 4 fővel indulunk. Nem azért, mert ez valami különleges dolog akarna lenni, hanem mert úgy érzem a kis létszám adja meg leginkább a bizalmi, odafigelő légkört. Így tud igazán megvalósulni az, hogy mindenkinek valóban jusson elegendő idő és tér a saját tempójában, a saját történeteivel.

Szeptember 16-án indul ez a 8 hetes csoport Szentendrén.
Írj nekem bátran, ha van benned is egy hasonlóan régóta hordozott teher és persze akkor is ha friss veszteséggel szeretnél dolgozni. Szeretettel várlak. 🤍

(Azoknak, akik már jártak nálam – egyéni vagy csoportos folyamatban –, és csak egy rövidebb utánkövetésre vágynak: ősszel egy 2-3 alkalmas kis csoportot is tervezek. Erről hamarosan bővebben.)

Vannak kérdések, amit az emberek sokféle köntösben tesznek fel nekem – és amiket én magam is ismerek a saját életemből.
„Annyi éven át valakinek a felesége voltam – a válás után ki vagyok én?" „Évtizedekig szülő voltam, minden percem körülöttük forgott – most mi marad belőlem?" „Hosszú évekig dolgoztam abban a pozícióban – de a régi keretek között már nem találom az örömöt."
A mondat mindig más, a kérdés mögötte ugyanaz:
Mi marad belőlem, ha leteszem azt, ami eddig meghatározott?

Én is megjártam ezt évekkel ezelőtt– egyszerre több fronton.
Volt egy munkám, amit szerettem. A fiam kisiskolás volt, a házasságomban nem volt minden rendben – de azt hittem, ez majd megoldódik, ha "jobb anyává válok", ha "jobb feleség leszek", több időt töltök otthon. Elengedtem a munkát és fél évig családanya voltam, mondanom sem kell ettől nem lettem boldogabb. Elmentem egy multiba, mert hiányzott a felnőtt közeg: alacsonyabb pozíció, kiszámítható munkarend, home office. Biztonság. Csak épp nem én voltam az, aki oda bejárt dolgozni.
Közben egyre mélyebben merültem el a segítői módszerekben – mert ott találtam meg, ami hiányzott. Eközben rájöttem: a házasságom ideje lejárt, túl sok sérülés, ki nem mondott szó volt már benne. El kellett engednünk egymást. A multi világot is el kellett hagynom, mert személytelen volt és üres.
Mindkét felismerés előtt ugyanaz történt: jelzett a testem. Autoimmun reakciók: ízületi fájdalmak, bőrproblémák, kiütések. A lelkem a testemen keresztül üzent– ahogy szokott, ha sokáig nem hallgatnak rá.
És én sokáig nem hallgattam rá. Túl sokáig halogattam.
Másoknál ez másképp jelentkezhet – alvászavarként, állandó belső feszültségként, kimerültségként. Aztán később erősebben: betegséggel. Így mutatja meg magát az, ami régóta várt arra, hogy végre foglalkozzanak vele. A forma különböző, a logika ugyanaz: valami jelez, a lelkünk üzen, mi pedig elfordítjuk a fejünket, mert a megszokott mederben tartani a dolgokat – még ha az komoly áldozattal jár is – azt az érzést kelti, hogy mi irányítunk. Az elengedés ezzel szemben bizalmat kíván: a kontrollt átadjuk egy folyamatnak, amelynek a végét nem látjuk előre.
És az idegrendszerünk mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza.
Az idegrendszerünk ugyanis a biztonságra van kalibrálva. Az agy számára a biztonságot a kiszámíthatóság jelenti. Egy fájdalmas, de ismert helyzet biztonságosabbnak tűnhet, mint egy ismeretlen. Ismerjük a játékszabályait. Az ismeretlen jövőét nem.
Az amygdala – az agy fenyegetésdetektora – hajlamos a megszokottat összekapcsolni a túléléssel, függetlenül attól, hogy az valójában biztonságos volt-e. Ez nem tudatos gondolatként tárolódik, hanem érzelmi és testi emlékként. Ha szigorú, kontrolláló vagy érzelmileg nehezen elérhető környezetben nőttünk fel, korán megtanulhattuk: „úgy, ahogy vagyok, nem vagyok elég – teljesítenem, alkalmazkodnom kell, hogy szeressenek." Felnőttként is ebből az Alkalmazkodó Gyermek énállapotból működünk: túlteljesítéssel, túlzott alkalmazkodással, a saját igényeink háttérbe szorításával próbáljuk megszerezni az elismerést. Ennek az elengedése azért ijesztő, mert felszínre hozza a régi félelmeket – az elutasítástól, az értéktelenségtől.
Ehhez sokszor egy láthatatlan réteg is társul. A nemzedékeken (családi rendszeren) átívelő láthatatlan lojalitások egy kötelezettséget hordoznak - a felmenőink teherbírása, elfojtott veszteségei és küzdelmei láthatatlanul kötelezhetnek minket arra, hogy mi is hordozzuk a terheket. Ha az ő életüket a helytállás és az önfeláldozás jellemezte, bennünk is megjelenik egy láthatatlan gát: szabad-e nekem könnyebben élni ott, ahol ők nem tehették meg?
És amikor végül megtörténik a lépés, váltunk – mert előbb-utóbb mindig megtörténik –, könnyen belesétálunk egy csapdába.
Vagy azért változtatunk, mert valaki más várja el. Vagy épp dacból lépünk – „majd megmutatom." Az egyik az Alkalmazkodó, a másik a Lázadó Gyermek énállapota. De mindkettő ugyanonnan indul: nem a saját szabad elhatározásunkból.
Ami igazán nehéz az ilyen átmenetekben: egyszerre gyászoljuk azt, akik voltunk, és próbálunk azzá válni, akiben még nem bízunk eléggé.
A díszlet cserélődik – új munkahely, új kapcsolat, új lakóhely –, miközben a mögöttes minta ugyanúgy folytatódik, csak más térben. Rövid távon megkönnyebbülés, hosszabb távon visszaérkezés ugyanoda. Néhány hónap vagy év, és rájövünk: semmit nem oldottunk meg.
Egészen addig, amíg fel nem tesszük magunknak a kérdést – őszintén:
Én magam mit szeretnék?
A valódi váltás nem a díszlet lecserélésével kezdődik. Egy lezárással kezdődik: azzal, hogy szembenézünk azzal, mi történt, milyen szerepet játszottunk benne, és mit hordozunk magunkban. Fel kell tárnunk az ok-okozati összefüggéseket: megérteni, mi vezetett a jelenlegi helyzethez, és milyen minták tartottak benne, majd tudatosan átírni azokat. Felnőtt énállapotunkból felismerhetjük: ami egykor gyerekként védelmet adott, arra felnőttként már nincs szükségünk ugyanolyan mértékben. A helyébe saját, tudatosan vállalt döntéseink léphetnek. És ebbe belefér a Szabad Gyermek hangja is – a kíváncsiság, a vágy, az öröm.
Ekkor nem azért lépünk tovább, mert valami elől futunk vagy úgy gondoljuk valaki elismerését, szeretetét így fogjuk megkapni. Hanem mert magunk döntöttük el, hogy másképp szeretnénk élni.
Minden más út csak kerülő. Én is megjártam a magaméit, tudom milyen ez.

✨ ✨ ✨



Fotó: saját

A veszteségeinkben, a fájdalmunkban annyira egyedül tudunk maradni, hogy elsőre ijesztőnek tűnhet beengedni másokat ebbe a belső világba. Sokan emiatt vonakodnak eljönni egy Gyászfeldolgozás Módszer® csoportba.

Aztán megtörténik az első találkozás….

Az egyik résztvevőm így mesélt erről:
„Pár hónapja kerestem gyászcsoportot, mivel a válásom kapcsán felszínre törtek édesanyám évekkel ezelőtti elvesztésének emlékei és rádöbbentem, hogy azt a veszteséget még nem sikerült feldolgoznom, ill. úgy igazán meggyászolnom őt. A pszichoterapeutám javaslatára kezdtem el csoportos órákat keresni, de többször futottam bele abba, hogy létszámhiány miatt végül nem indult a csoport. Ekkor találtam rá Andira, aki azt mondta, hogy akár két emberrel is elindítja a csoportot! Őszintén szólva, ennek jobban is örültem, egyrészt sok ember előtt valószínűleg nem tudtam volna igazán megnyílni, másrészt így sokkal több figyelem jutott ránk (3 emberrel indult a csoport).
Kicsit izgultam, de mivel már túl voltam jó pár pszichoterápiás ülésen azért nem túlzottan, és miután „túlestünk” az első órán, teljesen megnyugodtam – Andi végtelen empátiával és odafigyeléssel kezelte a csoportot.
Egy olyan közösség részese lehettem, akik, attól függetlenül, hogy különböző dolgokat gyászoltunk, mégis remekül tudtunk kapcsolódni egymás problémáihoz. Talán az segített a legjobban, hogy volt egy „vezérfonal”, egy úgymond menetrend, ami alapján haladtunk, nem „csak úgy” beszélgettünk a veszteségről, hanem lépésről lépésre haladtunk. Ennek megvolt a határozott célja.
Megkönnyebbültem. Természetesen nem felejtettem el a veszteséget, de képes lettem a fájdalmat jobban elengedni a mindennapjaimból. Már nem sírok miatta minden áldott nap. Segített a feldolgozásban, és olyan eszközöket kaptam, amik alapján akár más veszteséget is már magamtól is jobban fel tudok dolgozni. Idővel, mert bármennyire is szuper volt a csoport és a folyamat, a végére elfáradtam, és most jól esik egy kicsit nem foglalkozni ilyesmivel.
Annak ajánlanám ezt a csoportot, aki úgy érzi, nem tudja egyedül feldolgozni a gyászt, legyen az bármilyen természetű. Annak, aki szeretne egy szerető, elfogadó közegben beszélni nyíltan az érzéseiről. NYUGODTAN VÁGJON BELE! CSALÓDNI NEM FOG!” (Ági)

Egy hónapja ért véget a legutóbbi kiscsoportunk, azóta komoly terveink vannak közösen (többek között egy közösségi „öröméneklés” kórus létrehozás Szentendrén – van köztünk szakember).

Annyira szép látni, ahogy a csoport ereje egyszer csak elkezd működni. Ebben a térben senki nem akar megjavítani, nem mondja, hogy „lépj már túl rajta” –, nem ítélkeznek feletted, hiszen mindannyiunknak megvannak a magunk történetei. Egyszerűen jelen vagyunk egymásnak és ebben az elfogadó légkörben egyszer csak a nehéz dolgok elkezdenek feloldódni.

🍂Szeptemberben indul a következő, szándékosan kis létszámú csoport.
Ha eddig úgy gondoltad, hogy a csoportos forma nem neked való, de vágyod azt a közeget, ahol nem kell egyedül cipelned a terheidet, szeretettel várlak.

👉Kezdés: szeptember 16. szerda
Helyszín: Szentendre
A létszámot a személyes figyelem és a bizalmasabb légkör miatt most 4 főben korlátozom.
A csatlakozást egy rövid, kötetlen előzetes beszélgetés előzi meg. Ott átbeszéljük a kérdéseidet, és eldöntheted, hogy szeretnél-e jönni.
🗨️Előzetes beszélgetés foglalása: https://www.buzaandi.com/idopont
📧Kérdésed van, írj emailt bátran: [email protected]



Fotó: pexels.com

Ritkán írok az SVT-ről (Spirituális Választechnika), pedig a hozzám forduló egyéni kliensek jelentős része kifejezetten emiatt keres meg. Azok számára, akik családállításokról vagy a veszteségfeldolgozó csoportokból ismernek, ez a módszer gyakran ismeretlen.
Úgyhogy ideje volt pár sort írni arról, mi is az az SVT.

Ez a módszer nekem rengeteget adott – az egyik leghatékonyabb belső iránytű, amivel valaha találkoztam. Sokat segített az önismeretemben, az emberi kapcsolataim rendezésében, a félelmeim és a szorongásaim oldásában. A spiritualitásról alkotott képem és az egész életszemléletem gyökeresen átalakult, mióta a mindennapjaim részét képezi a vele való munka lassan már 10 éve.

Robert Detzler (az SVT atyja) rendszere lényegében a lélekfeljegyzések kutatásáról és tisztításáról szól. Robert alapgondolata az volt, hogy a léleknek nem szenvednie kell, hanem szabadon, örömtelien is lehet tapasztalnia és fejlődnie – az SVT-t pedig pontosan azért alkotta meg, hogy egy jól alkalmazható, tiszta és biztonságos eszközt adjon a kezünkbe, amivel a felesleges terheket letehetjük magunkról.
Képzeld el, hogy a kezedbe kapsz egy könyvet, aminek az a címe: „TE”. Ebben a könyvben benne van minden vágyad és célod, de a láthatatlan, tudatalatti elakadásaid, hozott mintáid és korlátozó programjaid is. (Mivel a lélek egy örök szellemi létező, ezek a feljegyzések nem korlátozódnak csupán a jelenlegi életedre.) Az SVT folyamata olyan, mintha fognánk egy radírt és egy tollat: a Felső Énünkkel – a szupertudatos elmével – kapcsolódva megkeressük azt, ami gátol, egyszerűen kitöröljük, és a helyére valami támogató minőséget írunk. Ennyi. Se több, se kevesebb.
Sokakban él az a kép – mivel ingás módszerről van szó –, hogy most majd megtudják, mikor jön vissza a Józsi, vagy mit fog csinálni X. Ha ezzel az igénnyel érkezel hozzám, csalódni fogsz. Az SVT nem jóslás, nem orákulum és nem jövőbelátás – Robert nem így és erre alkotta meg. A fókusz mindig a jelenen van: mi az a régi minta vagy blokk, ami most, ebben a pillanatban visszatart.
A jövő nyitott, a döntés és a felelősség pedig mindig nálad marad. A jövő azért marad teljesen nyitott, mert nincsenek, előre megírt, megváltozhatatlan sorsvonalak. A jövődet a jelenben hozott döntéseid és a szabad akaratod alakítják. Ezért nem jósolunk, hanem kitisztítjuk a múlt azon terheit, amelyek eddig beszűkítették a lehetőségeidet. Amint ezek a blokkok eltűnnek, tisztán látsz, így a döntés szabad joga és a felelősség is a te kezedben marad, de már szabadon írhatod a következő fejezetet.
Azt is fontos tudni, hogy az SVT-vel nem lehet – és nem is szabad – más emberek érzéseit vagy döntéseit befolyásolni. Nem arról szól, a közös munka, hogy „mit tisztítsunk, hogy XY engem szeressen”, vagy hogy mit tisztítsunk azért, hogy Z másképp viselkedjen velem. Arról viszont igen, hogy „mit tisztítsunk, hogy én az az ember legyek, aki szerethető, aki nem engedi, hogy bántóan viselkedjenek vele". Kizárólag a te saját tudatalattid és lélekfeljegyzéseid kutatása és tisztítása történik, más ember magánszférájába, döntéseibe nem nyúlunk bele. Ez etikai alapvetés.
Ha most találkozol először ezzel a módszerrel: nincs miért tartanod tőle. Semmi félelmetes vagy misztikus csoda-mutatvány nem történik egy-egy ülésen. Egy precíz, védett és tiszta keretben zajló folyamatról van szó, ahol a pontos szakmai felkészülés, a tisztán levezetett folyamat és a munka végi energetikai szétválás, ellenőrzés garantálja, hogy minden a helyére kerüljön. Egyfajta tudatos belső rendrakás ez, ahol az inga és a speciális táblázatrendszer segítségével kapjuk meg a válaszokat és a felismeréseket.
Tudni kell azt is, hogy a szellemi szintű tisztítás önmagában még nem old meg mindent helyettünk. A felismert és feloldott minták után már rajtunk múlik, hogy a mindennapi gondolkodásunkban, tetteinkben és a szokásainkban is teret adunk-e az új, támogató irányoknak. Éppen ezért az üléseken gyakran hívok segítségül olyan gyakorlati eszközöket, mint a célzott oldómondatok, megerősítések, elengedő kijelentések, vizualizációs gyakorlatok, vagy a GEOM (Generációs Oldás Módszer) térkép, hogy a racionális elme számára vizuálisan is teljesen egyértelművé és követhetővé váljon a belső változás.
Emellett szívesen nyúlok olyan finom, kiegészítő támogatókhoz is, mint például a Bach-virágcseppek vagy a színek gyógyító rezgése – ezek nem helyettesítik a tisztítást, hanem a testben, az érzelmekben is megsegítik, lehorgonyozzák azt, ami a szellemi szinten már megtörtént. Így a változást nemcsak a lélek, hanem a mindennapjaid szintjén is megtámogatjuk.

Ha kíváncsi vagy, mesélek szívesen.

🏋️✨Túl vagyunk a tűzkeresztségen: lezajlott az első edzőtermi családállításunk!
Megcsináltuk — és tényleg olyan lett, amilyennek terveztük: meghitt, emberi.
Volt sírás, volt nevetés, voltak őszintén megnyíló pillanatok, ölelések, megértések, elengedések.
Vegyes, szuper kis csapat állt össze: volt, aki régóta jár a Sztoába, és volt, aki kívülről érkezett — volt, akinek ez volt az első ilyen élménye, és volt, akinek már nem. Mégis olyan természetesen működött az egész együtt. Türelmes, támogató, együttműködő közeg — pontosan olyan, amiben ez a munka igazán tud működni.

Hatalmas köszönetem Noéminek, aki elképesztő lelkesedéssel szervezte a csapatot. Hálás vagyok a Sztoa Gym Szentendre tulajdonosainak, Csengének és Barninak is, hogy a nulladik perctől támogatták ezt a kezdeményezést — mert nem szokásos, hogy egy edzőterem megnyitja a kistermét ilyesmire. De hát épp ez az, ami a Sztoát különlegessé teszi: itt megfér egymás mellett a súlyzó, a könyv, a testi, a szellemi és a lélekmunka is. Szuper látni, hogy létezik egy olyan tér Szentendrén, ahol ezek valóban együtt, egymást erősítve tudnak működni.
Szeretnénk, ha ennek a délelőttnek rendszeres folytatása lenne, -ahogy a negyedéves stretching & meditáció workshopoknak is– legközelebb várunk benneteket is! 🌿

Amikor meghirdetek egy Gyászfeldolgozás Módszer® csoportot, a legtöbben azonnal arra gondolnak, hogy itt csak olyanok ülnek együtt, akik a közelmúltban veszítették el egy szerettüket.
A valóság és a tapasztalatom viszont az, hogy a résztvevők többsége nem friss haláleset miatt érkezik. Sőt, sokan nem is haláleset miatt jönnek a csoportba.

A módszer alapelve ugyanis az, hogy a gyász a szívünk természetes érzelmi reakciója BÁRMILYEN változásra, ami felborítja a megszokott életünket. Gyászolunk egy válás után, egy nehéz családi konfliktusban, egy költözéskor vagy ha elveszítjük a munkánkat, az egészségünket. Gyász az is, ha egy gyerekkori, szüleinkkel kapcsolatos sebet cipelünk, ami még mindig hat a jelenünkre.

Az események leírásában gyakran szerepel, hogy ez nem egy klasszikus beszélgetős kör, hanem egy cselekvésorientált, gyakorlati módszer. Ez a megfogalmazás nem azt jelenti, hogy itt nem lehet beszélgetni.
Dehogynem, sőt! Rengeteget beszélgetünk.
A különbség annyi, hogy nem céltalanul beszélünk a problémákról, hanem egy vezetett tematika mentén haladunk előre.
Fokozatosan kibomló folyamat ez: nem egyszerre, direktben hozzuk felszínre a beszorult érzelmeket, hanem lépésről lépésre a konkrét gyakorlatokon kersztül.🌱

Ez a 8 hét egy tanulás is: megtanuljuk a veszteségek valódi természetét, és ami még fontosabb, azt, hogyan viszonyuljunk hozzájuk.
Gondolj bele: mit teszünk leggyakrabban, ha valaki a környezetünkben krízisbe kerül?
Elhallgatunk, mert feszélyez a helyzet. Gyorsan témát váltunk. Vagy elkezdünk kéretlen, okos tanácsokat osztogatni. Egyszerűen azért, mert senki sem tanította meg nekünk, hogyan kezeljük az érzelmi fájdalmat.

Volt olyan részvevőm - egy pedagógus, aki azért jött el, mert a saját elakadásai mellett szerette volna megtanulni, hogyan tudjon a mindennapokban jól jelen lenni a gyerekek és a szülők mellett, ha valamilyen nehézség éri őket.
Egy orvos, akinek a kórházi munkája során sajnálatosan gyakran kell részvétet nyilvánítania a hozzátartozóknak, vagy egy súlyos diagnózist közölnie egy beteggel – és azóta is aktívan alkalmazza az itt tanultakat ezekben a nehéz pillanatokban.

Akik elvégezték a csoportot, mind arról számoltak be, hogy egészen más lett a viszonyuk a veszteségek kezeléséhez. Máshogy beszélgetnek róla a mindennapokban, és sokkal több megértéssel, természetességgel tudnak fordulni a környezetük felé is, ha baj van. 🧭

Szeptemberben Szentendrén újra indítok egy 8 hetes csoportot. Ha úgy érzed, van valami a múltadban, ami még ma is nehéz és nincs feldolgozva benned, vagy szeretnél egy olyan érzelmi iránytűt a kezedbe, ami egy életen át segít a nehéz helyzetekben, várlak szeretettel. 🤍

Írj üzenetet [email protected] e-mail címre, ha szeretnél jelentkezni vagy ha kérdésed van.

Fotó: unsplash.com

Sokan azért halogatják az első lépést a családállítás felé, mert él a fejükben egy kép arról, hogy itt valami kontrollálatlan, ijesztő vagy misztikus dolog történik. Féltve őrzött családi titkok derülnek ki, óriási, kezeletlen drámák zajlanak.
Talán saját rossz tapasztalatra alapoznak, nekem is mondták már, hogy "családállítás, soha többet, köszönöm". Másoknak még nem is volt saját élményük, csak hallottak ezt-azt, és nem igazán tudják, mi zajlik egy állítás során.
A félelmek többsége gyakran a kontrollvesztéstől és az újra-traumatizálódástól való félelemből fakad. És ez teljesen érthető.
A valóság ezzel szemben az, hogy a családállítás egy átgondolt, pszichológiai és rendszerszemléletű gyökerekkel rendelkező módszer. Ma már egyre több epigenetikai és neurobiológiai vizsgálat utal arra, hogy a fel nem dolgozott traumák, a tartós stressz és a viselkedési sémák biológiai és pszichés szinten is hatással lehetnek a következő generációkra. A gyakorlatban is jól látható: a családi mintázatok nem csak „mesék”. Valós nyomuk van a viselkedésünkben, a reakcióinkban, sőt az idegrendszerünk működésében is.
A családállítás során ezeket a mélyen rögzült mintázatokat tesszük láthatóvá a térben.
És itt jön be a térbeli látás, ami a módszer igazi ereje. Amikor elakadásban vagyunk, hajlamosak vagyunk pörögni a saját gondolatainkban, de a fejünkben lévő káoszt nehéz átlátni. A családállítás során viszont a probléma kikerül a belső világból a fizikai térbe: látod, hogy a „szereplők” hogyan reagálnak egymásra, ki mögé vagy mellé állnak, ki elől fordulnak el, vagy éppen hova néznek, milyen testi érzeteik vannak. Ez a kép azonnal átláthatóvá teszi a láthatatlan összefüggéseket, és olyan felismeréseket ad, amiket pusztán logikával, beszélgetéssel nem tudnánk elérni. A kialakult vizuális kép segít átlépni az agyad logikus védekezésén.
A családállításnak ma már számos különböző irányzata és stílusa létezik. Van, aki marad a klasszikus alapoknál, van, aki inkább a pszichodráma felé viszi az irányt, van, aki a testérzeteket figyeli, mások a lélekmozgásos állítást választják, vagy finomabb érzékelési terekbe, síkokra mennek tovább. Mindegyik megközelítésnek megvan a maga helye és létjogosultsága, de egy dolog mindegyiknél kulcsfontosságú: a vezető szakmai felkészültsége és saját önismerete. Csak az tud valóban biztonságos teret teremteni, aki tisztában van a saját vakfoltjaival, kompetenciájával, folyamatosan dolgozik magán, és tudja, hogyan kell megvédeni a klienst és a csoportot a folyamat során. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy állításvezető tévedhetetlen vagy tökéletes. Egyikünk sem az. Előfordulhat, hogy működésbe lép egy saját vakfolt, vagy bevonódik egy-egy nehezebb történetbe. A különbség ott van, hogy egy felelősségteljes szakember ezt időben észreveszi, korrigál a folyamatban, és ha kell, szupervízióba viszi a helyzetet.

Az évek során több helyen, többféle módszert és megközelítést tanultam. Végül megmaradtam a megoldásorientált rendszerszemlélet mellett. Ez adja nekem azt a stabil és biztonságos közeget, ahol vezetőként jól tudom érezni magam, és ahol a legnagyobb biztonságban tudom tartani a csoportot is.
Ez a kifejezés – hogy megoldásorientált rendszerszemlélet – talán elsőre kicsit ridegnek vagy túlzottan logikusnak hangzik. És tény, hogy van benne logika is, hiszen látni kell a térben az összefüggéseket: ki kire hogyan reagál, ki hol áll, ki mögé húzódik be, ki hova néz és azt is kivel milyen oldómondatokat mondatunk el, hogy rendezzük a teret, hogy azt a képet kapjuk, ami előre visz. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy itt nincsenek érzések. Nagyon is van helye a nehéz megéléseknek, a sírásnak, a megkönnyebbülésnek és a megtartó öleléseknek. A logika és az érzés együtt dolgoznak.
A célom minden esetben az, hogy a térben megjelenő összefüggések és az oldások segítségével eljussunk egy olyan rendezett, megnyugtató belső képig, ahonnan te magad, a saját belső erődre támaszkodva megérkezhetsz a felnőtt énállapotodba. És ahonnan tovább tudsz lépni saját jogon, a saját életedbe.