Csanády Amanda Pszichológus hallgató MA

Ha szükséged lenne rá, csak vidd magaddal. 🤍

Szeretettel,
Amanda

Szeretettel várlak.🤍

Konzultációra bejelentkezés:
+36 20 222 0102

Még több infó:
www.csanadyamanda.hu

Az elmúlt időszakomban sok nehéz érzést éltem meg, és sokszor nem tudtam, hogyan tovább.
Ezek a sorok egy számomra fontos beszélgetésből maradtak velem és sokat segítettek.
Ha téged is nehéz érzések vesznek körül, vidd magaddal, és kívánom, hogy neked is segítséget adjon.

Szeretettel,
Amanda

Ha sokáig élünk stresszben, bizonytalanságban vagy feszültségben, a testünk ehhez igazodik.
Megtanulunk ébernek maradni, figyelni, készenlétben állni.
Ez egy védekező működés: valaha így tudtunk biztonságban maradni.

Az elme és a test nem mindig egyszerre érzik meg a biztonságot.
Lehet, hogy már pontosan tudjuk, hogy most minden rendben,
mégis feszültek maradunk, nem tudunk ellazulni, vagy állandó készenlétben érezzük magunkat.
Ez azért van, mert az idegrendszer tanulással működik:
ha sokáig éltünk bizonytalanságban, a testünk megtanulta, hogy az éberség tart életben.
És idő kell ahhoz, hogy újra elhiggye, most már nem kell védekeznie.

Sokunknál ez a mintázat a kapcsolatokban is megjelenik.

Van, aki megtanult biztonságot adni.
Másokat megnyugtatni, megtartani, erősnek lenni, amikor a másik nehéz helyzetbe kerül.
De ha őt próbálják szeretni, ha hozzá közel lépnek, valami megfeszül benne.
Mintha a testében egy régi emlék szólalna meg: “vigyázz, ha közel engeded, fájni fog.”

Ilyenkor nem a bizalom hiányzik.
Nem az, hogy ne tudnánk, a másik jót akar.
Hanem az, hogy a közelséghez kötődő idegrendszeri emlékek nem a biztonság,
hanem a veszteség, a fájdalom, a magára maradás üzenetét hordozzák.

Biztonságban vagyunk, de nem mindig érezzük.
Mert az agy tudja, hogy most már nincs veszély,
a test viszont még mindig készenlétben áll.

Amikor a test először találkozik a valódi biztonsággal, az nem mindig megnyugtató.
Sokszor épp ez a nyugalom idézi fel a régi félelmeket.
És így lesz a szeretet ijesztő.
Mert a közelség nemcsak megnyugtat, hanem megnyit, és aki sokáig zárva élt, annak ez a nyitottság eleinte fáj.

Mert amikor már érezzük a feszülést, amikor tudatosítjuk, hogy a biztonság még idegen,
akkor már nem menekülünk, csak tanuljuk, hogyan kell benne maradni.

A gyógyulás pedig nem akkor kezdődik, amikor végre nem félünk,
hanem amikor megengedjük, hogy a szeretet egyszerre legyen ijesztő és gyógyító.

És lassan a test is megtanulja, hogy a biztonság érzése már nem félelmetes, hanem otthonos.

Szeretettel,
Amanda

Juhász Gyula: Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben,
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még,
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt,
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

🤍🕊️
Emlékezzünk csendben, szeretetben. Velünk maradnak örökre.

Szeretettel,
Amanda

Amikor az életösztönt felülírja a fájdalom

Eddig leginkább a lélek gyógyulásáról, az önismeretről és a kapcsolódásról írtam.
Most egy másik oldalról szeretnék beszélni: arról, amikor valaki már nem találja a fényt, és elhiszi, hogy nincs kiút.

Az öngyilkosság sok családot érint, mégis ritkán beszélünk róla.

Pedig a legtöbben ismerünk valakit, aki mélyen szenvedett, csak nem tudta kimondani. Ezért most szeretném közelebb hozni azt, mi történik belül olyankor, amikor a fájdalom felülírja az életösztönt.

Sokan úgy gondolják, hogy aki véget vet az életének, az nem akart élni. De ez nem igaz. A legtöbben nem meghalni akarnak. Csak nem tudnak tovább élni úgy, ahogy addig éltek. A halál nem cél, hanem menekülés attól a belső fájdalomtól, amit már nem bírnak elviselni.
Az öngyilkosság nem egyetlen pillanat döntése. Sokkal inkább egy hosszú, csendes folyamaté, amikor valaki fokozatosan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, a saját érzéseivel, végül önmagával is. Amikor a fájdalom állandóvá válik, a gondolatok körbe-körbe járnak, és már nincs megkapaszkodás.

Ebben az állapotban az ember tudata beszűkül. A világ fekete-fehérré válik:

Vagy így marad minden örökre, vagy megszűnik a belső fájdalom. A jövő nem létezik. Az életösztön, ami normál esetben a túlélést szolgálja, nem szűnik meg, hanem elhalványul a fájdalom súlya alatt.

A tudat egyetlen dolgot lát, a fájdalom végét.

Sokan, akik túlélték az öngyilkossági kísérletet, arról számolnak be, hogy nem érezték, hogy saját maguk cselekednek. Mintha kívülről nézték volna magukat.

Ezt hívják disszociációnak, a tudat védekezésének az elviselhetetlen feszültség ellen. Ebben az állapotban a test mozdul, a reflexek tompulnak, az észlelés torzul. Nem döntés ez már, hanem egy végső megadás. Gyakran előzi meg mindezt egy látszólagos javulás. A környezet azt látja, hogy az illető jobban van, nyugodtabb. De sokszor ez már a belső döntés után történik, amikor a fájdalom végét jelentő gondolat hoz megnyugvást.

Nem mindig így van, de gyakran a vihar előtti csend ez.

És van, amikor minden külső segítség, pszichiáter, pszichológus, család, barátok már nem tud elérni ahhoz, aki mélyen visszahúzódott önmagába. Nem azért, mert nem szeret, hanem mert a tudata bezárul.

A valóság észlelése torzul, a szeretet nem jut el hozzá úgy, ahogyan korábban.

Ilyenkor már nem a kapcsolódás, hanem a belső összeomlás irányítja a lelket. Ezért nem az a kérdés, miért nem szólt, miért nem kért segítséget, hanem az, hogy mennyi ideig bírta a terhet, amit hordozott. Mennyit küzdött csendben, mielőtt elérkezett oda, ahol már nem látott kiutat.

Vajon érzik még, hogy szeretve vannak?

Erre nincs biztos válasz, de amit a pszichológiai megértés, a túlélők beszámolói és a lelki folyamatok alapján látunk, az ez:

Tudják, de nem érzik.

Azok, akik súlyos depresszióban, beszűkült tudatállapotban vannak, nem veszítik el a tudást arról, hogy szeretik őket.

Tudják, hogy ott van a család, a társ, a testvér, a barát.

De a depresszió eltorzítja az érzékelést: nem engedi, hogy megérezzék ezt a szeretetet.
A szeretet ott van körülöttük, de mintha egy sűrű üvegen keresztül látnák.

Látják, de nem érik el.

Ez az egyik legfájdalmasabb része annak, amikor a lélek már nem tud elérni a szeretethez.

Sok túlélő, aki később képes volt beszélni erről, így fogalmazott:

“Tudtam, hogy szeretnek. De nem éreztem. Nem hittem el, hogy elég vagyok hozzá.”

Vagyis a szeretet nem hiányzott az életükből, csak nem tudták befogadni.

Nem mindig tudjuk megmenteni azt, akit mindennél jobban szeretnénk, de amit adtunk neki, ott marad vele, akkor is, ha már nem érezhette.

Minden szavam azok emlékét őrzi, akik már nem tudták elmondani, mi zajlott bennük.
Emlékük legyen áldott, mint a szeretet, amit maguk után hagytak.

Ha most olvasod ezt, és úgy érzed, valaki a környezetedben küzd, vagy te magad élsz meg nehéz napokat, kérj segítséget!

Nem vagy egyedül.

Lelkisegély-vonal: 116123 (éjjel-nappal, ingyenesen hívható)

Szeretettel,
Amanda

Az önismereti munka nem mindig felfelé ívelő vonal. Néha kanyarog és csendben dolgozik bennünk.

Sokan úgy vágnak bele egy önismereti folyamatba, hogy remélik, gyorsan megkönnyebbülnek, azonnal jobban lesznek, és hamar érzik majd az eredményt. A valóság viszont sokszor árnyaltabb.

Előfordulhat, hogy egy időre úgy érzed, nemhogy jobb nem lett, hanem még rosszabb is. Mintha a régi sebeid, félelmeid, nehéz érzéseid erősebben jelennének meg. Ez az időszakos rosszabbodás a belső munka természetes része is lehet. Amikor közelebb kerülsz a korábban elkerült, fájdalmas tartalmakhoz, a régi „védelmi falak” gyengülhetnek, és több minden juthat felszínre.

De nem csak ez történhet, mert lehet a folyamatot stagnálónak érzed, mintha hetek óta semmi sem változna. Ilyenkor könnyű azt hinni, hogy megálltál, pedig a felszín alatt most is dolgozik benned a változás. Apránként erősödik a belső biztonságod, változik a gondolkodásmódod, vagy épp lassan épül a bátorságod ahhoz, hogy szembenézz valamivel.

Az önismereti munka nem mindig látványos. Néha csendben, belül formálódsz, és csak később veszed észre, mennyit változtál. Ha úgy érzed, épp egy nehezebb vagy üresnek tűnő szakaszban vagy, az még nem jelenti azt, hogy nem haladsz. Lehet, hogy épp most teszed le annak az alapjait, ami a következő lépéshez kell.

Szeretettel,
Amanda

Remélem, egyszer meggyógyulsz mindabból, amiről most még nem beszélsz.

Vannak érzések, amelyekről nehéz beszélni. Nem azért, mert nem lennének ott. Épp ellenkezőleg. Olyan mélyen gyökereznek bennünk, hogy szinte összeforrtak velünk.

Szégyen, félelem, bűntudat. Vagy csak a bizonytalanság, hogy „nem is tudom, mi van bennem, de valami nyomaszt.”

Ezek azok a történetek, amiket gyakran csendben hordozunk, remélve, hogy majd egyszer elmúlnak. Vagy legalább senki nem veszi észre.

De a kimondatlan fájdalom nem tűnik el. Inkább formát ölt: fáradtságban, türelmetlenségben, szorongásban, elkerülésekben.

Néha a kapcsolatainkban is: visszahúzódásban, falakban, vagy abban, hogy nem merünk igazán közel engedni mást.

De ez a csend nem jelent megnyugvást.
Csak elfojtott történeteket.

A gyógyulás első lépése sokszor nem a megoldás, hanem a kimondás.
Az, hogy egy biztonságos térben végre elmondhatjuk: „Ez történik bennem.”

Miután kimondtuk, már nem kell tovább szavak nélkül cipelnünk.
És amit kimondunk, szelíden elindul a gyógyulás felé.

Szeretettel,
Amanda