Burek Edina - mentálhigiénés szakember

Hősünk Vízfakasztó Buliba készült a Hősök terére. Az egyetlen problémája az volt, hogy neki mint hősnek kellett volna vizet fakasztania. Ezt a postaládájába bedobott meghívóból tudta meg.

El sem tudta képzelni, hogy ezt miként tehetné meg.

– Mit jelent egyáltalán a vízfakasztás? Lehet, hogy ki kell lyukasztanom egy ásványvizes flakont, vagy talán egy kutat kell ásnom a téren? Mi lenne, ha beteget jelentenék? Vagy egyszerűen valljam be, hogy nem tudok vizet fakasztani? – Ilyen és ehhez hasonló gondolatok köröztek a fejében.

Eszébe jutott, hogy egyszer régen azt olvasta valahol, hogy a hősök felkapják a vállukra a tarisznyájukat, beleteszik a hamuba sült pogácsájukat, és úgy vágnak neki a próbatételeknek, amiket rendszerint sikeresen teljesítenek is.

Nosza, odaállt a Mindent Rejtő Szekrény elé és tarisznyát keresett. Talált gurulós bőröndöt, övtáskát, sporttáskát, félvállas táskát, hátizsákot, banyatankot, kézitáskát, de tarisznyát, azt egy szálat sem.

– Azt hiszem, le kell mondanom a vízfakasztásról – állapította meg hangosan. – Hát hogy nézne ki egy hős tarisznya nélkül? Ráadásul hamuba sült pogácsám sincs. Dehogynem, tegnap még volt! – jutott rögtön eszébe, hisz a sütőben felejtette a fagyasztott pogácsákat. Bár a szénné égett pogácsák nem nyújtottak szép látványt, azt bőven rájuk lehetett fogni, hogy hamuban, vagy inkább hamura sültek. – De az csak fagyasztott volt – legyintett rá a gondolatra.

Már épp visszafelé pakolt, amikor a félvállas táskából a lába elé esett az általános iskolás ballagási tarisznyája, benne a kőkeményre száradt, útravalónak szánt pogácsával együtt.

Hősünk majdnem szívbajt kapott. Igazából magának sem merte bevallani, hogy abban bízott, nem talál tarisznyát, és így könnyen kibújhat a próbatétel alól.

Erre, hipp-hopp, a tarisznya ott termett az orra előtt. Pogácsástól.

Mit volt mit tenni? Lassú léptekkel, a tarisznyájába kapaszkodva elindult a buliba, és bízott benne, hogy teljesíteni tudja majd a próbát.

Amikor odaért a térre, meglepetésére rajta kívül nem volt ott senki. Csak egy táblát látott egy nagy kék kallantyú előtt, amire ez volt írva: „A mai napon a tiéd a megtiszteltetés, hogy elfordítsd ezt a kallantyút."

Hősünk nagy levegőt vett, megfogta a kallantyút és mosolyogva elfordította.

Ezzel bekapcsolta a szökőkutat.

Vajon lehet-e jó segítő az, aki maga is átélt olyan embert próbáló helyzeteket, amelyekkel a hozzá fordulók küzdenek? Attól függ, honnan nézzük.

Míg szakmai körökben sokszor az a vélemény, hogy az érintett szakember nem mindig tud érzelmi távolságot tartani a témától, addig az, aki segítséget keres, másképp is gondolhatja. Neki talán épp az a lényeg, hogy olyan emberre találjon, aki már átélte, amire ő megoldást keres.

Kinek van igaza?

Nem biztos, hogy ezt el kell dönteni.
Szerintem nem az a legfontosabb kérdés, hogy voltak-e, és vannak-e nehézségei egy segítőnek, hanem az, hogy azokkal mit kezd.

Vajon:

- Szőnyeg alá söpri a gondjait, vagy foglalkozik velük?
- Felvállalja, hogy ő is csak ember, vagy magasabb lovon ül, mint kellene?
- Valódi önismereti munkát végzett, vagy csak részt vett pár előadáson?
- Azért fogad klienseket, hogy rajtuk keresztül önmagát gyógyítsa, vagy ő is terápiába/szupervízióba jár azért, hogy rálásson a saját elakadásaira?

Ezek a kérdések számomra is fontosak, és rendszeresen fel is teszem magamnak őket, mert nem felejtem el azt, hogy honnan indultam. Érintett vagyok veszteségekben, krízishelyzetekben és traumákban.

Tíz év képzés, két diploma és közel 2500 egyéni és csoportos önismereti órával a hátam mögött a mai napig is részt veszek önismereti folyamatokban.

Miért?

Mert megfogadtam magamnak, amikor a legmélyebben voltam, hogyha kijutok, akkor másoknak is segíteni fogok.

Akkor lenne baj, ha anélkül szeretnék segíteni, hogy önmagamnak segítenék.
Nem is kicsi.

Pár éve biciklire pattantam. Na jó, nem szépítem, csak biciklire másztam. Gyerekkoromban ültem utoljára két keréken, és amikor rátettem a pedálra a lábam, nem értettem egyet azzal a mondással miszerint a biciklizést nem lehet elfelejteni, mert nekem sikerült.

Elhatároztam, hogy mindennap körbetekerem az orfűi tavat, aminek nagy lendülettel neki is álltam. Az első nagyobb kanyarig viszonylag gond nélkül el is értem, de a fürdésre kijelölt hely mellett már nehezebb volt a lavirozás a nagy tumultus miatt.

Az előttem haladó autó leparkolt az út szélén, szemből pedig vég nélküli kocsisor kígyózott.
Mivel elég labilisen ültem a nyeregben, jobbnak láttam, ha leszállok és áttolom azon a szakaszon a bicajt.

Ez volt az elképzelés.

A valóságban ez úgy zajlott le, hogy amint mindkét lábamat letettem a földre a leparkoló kocsi mögött, abban a pillanatban elvesztettem az egyensúlyomat és, mint egy zsák, beledőltem az út porába a biciklimmel együtt. Csak arra az egyre tudtam figyelni, hogy ne a szemből jövő autók felé dőljek.

A strand ingyenes volt, de az előadásomat annyian megnézték, hogy jót kaszáltam volna, ha belépőjegyet szedek a Porbahulló showra.
Nagy látványosság voltam, főleg azoknak, akik az elejétől látták a jelenetet, és tisztában voltak azzal, hogy nem elestem, hanem csak simán eldőltem, mint egy zsák.

Vörös arccal pattantam, na jó, nem szépítem, inkább másztam vissza a nyeregbe, és szélsebesen - pont, mint egy csiga - hagytam el a helyszínt.

A kempingben már hangosan nevettem a történteken, és akkor döbbentem rá, hogy évek óta először tudtam igazán, szívből kacagni, pláne saját magamon.

Másnap újra biciklizni indultam, de nem bíztam semmit sem a véletlenre, úgyhogy hajnalban tekertem, amikor még üres volt a strand

Még nem fáj eléggé. Nem akarod eléggé a változást. Szembeköpöd magad, mert tudod, hogy mit kéne csinálnod, és mégsem teszed. Így döntöttél. Te döntöttél.

Ha én magamra venném ezeket a motiválónak hangzó, sokszor vírusként terjedő kijelentéseket, akkor aztán jól néznék ki.

És bizony, pár évvel ezelőtt még jól néztem ki. Pontosan tudtam, hogy mit kellene csinálnom, de képtelen voltam megtenni. Az egyetlen szuperképességem pedig az volt, hogy túléltem azt az időszakot, mert a legszívesebben inkább belehaltam volna.

Akartam én, nagyon is akartam jobban lenni, csak nem tudtam. Hogy nem fájt eléggé?

De.

Annyira fájt a fejem, hogy homályosan láttam, az izmaim görcsbe rándultak, a kezem remegett, és éjjel-nappal hőhullámok söpörtek végig a testemen. Nem bírtam el annak a feszültségét, ami a valóság és az én valóságom között húzódott. Mert a kettő köszönőviszonyban sem volt egymással.

És amikor már nem szembeköptem, hanem átöleltem magam úgy is, hogy csak túlélni volt erőm, akkor jöttem rá, hogy mennyire károsak és mennyit ártanak a szavakként terjedő vírusok.

Mert annyi minden befolyásolja azt, hogy ki tudunk-e indulni abból a nehéz helyzetből, amiben vagyunk. Az idő, a hely, hogy van-e mellettünk valaki, aki támogat minket, a gazdasági körülményeink és még hosszan sorolhatnám.

Senki sem akaratgyenge, aki éppen nem tud változni, jobban lenni, vagy vezényszóra dönteni! És ha valaha éreztük is úgy, hogy azért nem tudunk változtatni, mert nekünk még nem fáj eléggé, akkor nem biztos, hogy a hiba a mi készülékünkben van.

Ma már nem nézek ki jól.
És ezt mindenki úgy érti, ahogy akarja.

Néha még mindig menekülök. Ez a felismerés 8 büntetőpontba és 80 ezer forintomba került.

A zene szólt a rádióból, a lehúzott ablakon át beáramlott a friss levegő, én pedig próbáltam átengedni a fülemen az anyósülés felől érkező szómérgeket.

Idilli hangulatomból a mögöttem felbukkanó rendőrautó szirénája és egyértelmű megállásra felszólító jelzése szakított ki. Félreálltam.

Átmentem a piroson, merült fel bennem a gondolat, bár bevallom, hogy én még sárgának érzékeltem a lámpát. A rendőrök jelezték, hogy az bizony már piros volt. Elfogadtam a dolgot, és vállaltam a felelősséget.

Miközben kifelé mosolyogtam, minden izmom feszült. A testem már előtte is menekült. Régi, bejáratott módon súgta, majd ordította: baj van! Legszívesebben kifutottam volna a világból. El, jó messzire minden szóméregtől, felelősségvállalástól, hibázási lehetőségtől.

Elöntött a szégyen, amiért elrontottam valamit, és szidtam magam, amiért egy fél másodperccel a döntés előtt nem a fékre, hanem a gázra léptem. Csak én lehetek ilyen hülye – mormoltam magamban a végszót is.

Közben meg éreztem, hogy oké vagyok.

Így is.

Még akkor is, ha az első és mindent elsöprő reakcióm a menekülési vágy az ilyen helyzetekben.
És talán ez is része annak, hogy megértsem: a világ nem dől össze attól, ha néha nem menekülök, hanem mozdulatlan maradok.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor megbuktam a szakmunkásvizsgámon. Már a vizsgáig is nehezen jutottam el, mert az előző év végén is pótvizsgára kényszerültem. Sok mindenből bukdácsoltam.

Majdnem az összes tanáromtól kegyelemjegyet kaptam. Páran közülük látták, hogy akkoriban tényleg nem voltam többre képes, mások pedig nem szerették volna azt, ha még egy plusz évet boldogítom őket. Nem ment a nyelv - se a német, se a még kötelező orosz -, és matekból is csak egy hajszál választott el az egyestől.

Végül a pótvizsgán megszereztem az eladói végzettségemet, ami hosszú évtizedekre meg is határozta a jövőmet.

Aztán történt valami. Egyik krízisből a másikba estem. Egy válás, egy többéves gyermekelhelyezési per kellős közepén megfogadtam, ha kijutok abból a pokolból, amibe akkoriban kerültem, akkor másoknak fogok segíteni abban, hogy ők is kijuthassanak a saját nehéz helyzeteikből.

Így történt, hogy minden előzmény ellenére tanulásra adtam a fejem, mert úgy éreztem, hogy a saját tapasztalataim mellett szükségem van szakmai tudásra is ahhoz, hogy hatékonyabban tudjak majd támogatni másokat.

Először egy OKJ-s szakmát szereztem - bár nem tudom, hogyan, mert annyira szorongtam a per és a különböző gyámhatósági, rendőrségi ügyek miatt, hogy szó szerint azt sem tudtam, hol vagyok. Annyira szét voltam esve, hogy hiába ültem le az oktatóval szembe, nem ért el hozzám a hangja. Láttam, hogy beszél, de nem tudtam, hogy miről. Valahogy mégis megcsináltam.

Két évvel ezután beiratkoztam levelező tagozaton érettségizni.

Már az első matekórán, amikor bejött a tanár, elkezdtem becsúszni a pad alá, mert annyira szégyelltem, hogy nem tudtam se osztani, se szorozni, se számolni. Nem adtam fel.

Magántanárt kerestem, és pont annyi ideig jártam hozzá, mint a nyelvtanárhoz, aki felkészített egy középszintű nyelvvizsgára: két teljes évig. Minden héten. Mert ott már eldöntöttem, hogy tovább is szeretnék tanulni.

Hogy mi volt a matek és a nyelv után a 3. legunszimpatikusabb tantárgy nálam? Hát a biológia. És mi volt az a tantárgy, amiből végül emelt szintű érettségire jelentkeztem, hogy a plusz pontszámokkal bejuthassak az egyetemre? Hát a biológia.

Bennem is felmerült sokszor a kérdés, hogy miért vállaltam azt, hogy szinte éjjel nappal olyan tárgyakat tanuljak, amikből soha, de soha nem voltam jó?

A válasz egyszerű: láttam magam előtt a célomat. Egyfajta küldetéstudattá nőtte ki magát bennem az, hogy segítő legyek.

Végül gazdagabb lettem egy nyelvvizsgával, és egy matek 3-as érettségivel, aminek annyira örültem, mint majom a farkának. A hőn áhított pluszpontokat is megszereztem a 47%-osra sikerült biológia érettségimmel, így pont elég lett az eredményem arra, amire kellett. Mindezt a Covid évében.

Még azon a nyáron felvételt nyertem a Pécsi egyeteme, aminek az elvégzését kb. százszor adtam fel útközben. De csak gondolatban.

Mert a céljaim, terveim, bármi is történt közben bennem, körülöttem, nem változtak semmit. Néha halványultak, néha erősödtek, de a lényeg maradt. Segíteni szerettem volna.
Bár az Ifjúsági Közösségszervezés szakon, ahol végeztem, tanultam pszichológiát, mentálhigiéniát, mégis úgy éreztem, hogy még bőven van hová fejlődnöm.

Ezért jelentkeztem a Mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő mesterszakra, ahová felvételt is nyertem Vácra. Már az első hónapban éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Váltottam.

A következő évben elölről kezdtem ugyanazt a képzést, máshol.

Ezek után, az elmúlt két évben már nem százszor, hanem legalább háromszáznyolcvanhatszor adtam fel az egészet. De csak gondolatban.

Megannyi beadandó, vizsga és a szakdolgozatírás miatti álmatlan éjszaka után, tegnap átvettem Szegeden a jelesre értékelt diplomámat. Ezt a napot sem felejtem el soha.

Rengetegen segítettek ezen a több mint 10 éves, tanulással tűzdelt úton. Mindenkinek hálásan köszönöm.

Rengetegen hátráltattak ezen a több mint 10 éves, tanulással tűzdelt úton. Mindenkinek hálásan köszönöm.

A támogatók és a visszahúzók tábora is hozzájárult ahhoz, hogy ezt az eredményt elérhessem.

Amikor egy helyzet túlfeszíti az idegrendszert, akkor a test sokszor nem magyarázatot keres, hanem menekülőutat. Ki… Ki… Ki… Ki innen! – jön belülről az utasítás, miközben az ember mosolyog, intézi a dolgait, és akár teljesen nyugodtnak is tűnhet.

Belül viszont már megszólalt az a riasztócsengő, amit valamikor réges-régen húztak meg, és hol halkabban, hol hangosabban berreg. Zsigeri szinten hamarabb érzékeljük a veszélyt, mint gondolatban, mert a menekülési vágy sokkal gyorsabb a gondolatnál.

Ez a riasztó egészen hétköznapi pillanatokban is felerősítheti a jelzéseit. Megjelenhet egy kinyomott telefonhívásban, egy véletlen érintésben a buszon vagy egy hirtelen ajtóbecsapásban, és sokszor nem is értjük, miért viselkedtünk úgy, ahogy.

Előfordul, hogy nem magából a helyzetből akarunk kilépni, hanem abból a belső állapotból, amit a körülmények megérintettek bennünk. Ilyenkor nem feltétlenül a jelenből akar elmenekülni az ember, hanem a múltból.

Fontos, hogy felismerjük: attól, hogy a testünk az emlékeinkkel együtt legszívesebben a világ végére futna, nekünk még nem kell együtt futnunk vele.

Segítség! – mondom ki néha még ma is hangosan, amikor olyan helyzetbe kerülök, aminek azt hiszem, hogy nincs megoldása. A következő pillanatban viszont egyértelműen tudom, hogy én vagyok a segítség, és a megoldás kulcsa is nálam van.

A köztes tér, ami a két gondolatot választja el egymástól, maga az élet.

Bennem az első pillanat még a trauma lenyomatát hordozza, míg a második a gyógyulásét. Ebben a rövid villanásban egyszerre jelenik meg minden régi és új tapasztalatom. És itt van az az egy másodpercnyi idő is, amikor dönthetek arról, hogy melyik gondolatot válasszam.

Mindig jól választok?

Nem.

De ebben az egészben éppen az a szép, hogy minden pillanatban választhatok.

Ott, és akkor dől el, hogy merre megyek tovább.

Sokan tudjátok, és még többen nem, hogy régebben éveken át írtam egy blogot.

De ahogy én magam változni, fejlődni kezdtem, úgy változott velem a nézőpontom is, és csendesedett el a hangom a régi oldalamon. Nem azért, mert nem volt miről írnom, hanem mert miközben haladtam, tanultam, tapasztaltabb lettem, már más szemmel kezdtem értelmezni a világomat és a világot.

Szinte villámcsapásként ért a gondolat, amikor éppen azon töprengtem, miről is írjak a szakmai oldalamon, hogy új életet kell lehelnem a több éve hallgatag blogba. Ennek neki is álltam.

Új nevet kap, más külsőbe és belsőbe öltözik. A régi írásaimat is meghagyom rajta, mivel annak idején sokaknak segítettek.

A következő időszakban itt, az oldalon és a blogon is találkozhattok majd olyan írásokkal, amelyek személyes történetekből indulnak, de szakmai nézőpontokat és érdekes kérdéseket is érintenek.

Hamarosan érkeznek az újabb írások.

A Pécs TV-ben az érettségire való mentális felkészülésről, a stressz kezeléséről és a szülők támogató szerepéről beszélgettünk.
A beszélgetés itt érhető el:

PécsTV 4 likes. "Szemünk Fénye 2026.04.29. Érettségi pánik nélkül (?)"