15/09/2022
Iskolai kiközösítés, bántalmazás, megalázás, csúfolás
Az alábbi írást kis klienseim, azok a gyerekek ihlették, akiket társaik rendszeresen csúfolnak, megaláznak és kiközösítenek.
A gyerekek legtöbbször nem tudják elmondani, mit élnek meg, mennyi fájdalom van a szívükben. Mindig megdöbbenek, hogy hogyan is történhet meg ez, hogyan tudnak a gyerekek ilyen gonoszak lenni egymással.
Persze a választ is tudom: a felnőttektől tanulták.
A legnagyobb szeretethiánya, és a legnagyobb lelki sérülése azonban, sokszor a bántalmazónak van.
A téma nagyon is figyelmet igényel, mert a bántalmazott gyerekek sokszor azt érzik, hogy túl terhes az élet számukra, hogy mennyire nem jó élni és a helyzetből való menekülésként akár öngyilkosságra is gondolnak.
Szokásomhoz hűen, most is a gyermekek világába belehelyezkedve, írom le az érzéseket.
Bár ne hallottam volna ezeket a szavakat, bár ne láttam volna a gyermeki könnyeket…
Reggel van ismét, indul egy új nap. Arra gondolok, megint iskolába kell mennem. A gondolattól rögtön összeugrik a gyomrom és a fejemre húzom a takarót. Mégis fel kell kelnem és kicsit rosszul érzem magam, megint nem fogok tudni reggelizni.
Vajon ma mit fognak kitalálni? Mivel fognak belém kötni?
Tegnap abba kötöttek bele, hogy piros a pulcsim, és ronda is vagyok. Előtte azt mondták, hogy hülye pofákat vágok. Másnak is van piros pulcsija és igazán állíthatom, hogy rájuk sem merek nézni és pofákat sem merek vágni.
Amikor belépek az osztályba, azt mondják röhögve: „Na már csak te hiányoztál!”. Bár nyílna meg alattam a föld, annyira ciki.
Összenéznek, és én érzem a felém áramló gyűlöletet.
Már a régi barátaim sem szólnak hozzám, ők is odaálltak az erősek mellé. A hangadók mellé. Nem mernek kiállni mellettem, értem. Néha látok a szemükben egy kis részvétet, de inkább elfordítják a fejüket és ők is kuncognak.
Így legalább nem jutnak az én sorsomra.
Múlt héten kizavartak az osztályból. Azt mondták undorító leprás vagyok. Ez is nagyon vicces volt az osztály számára. Én csendben vagyok, tűröm, de érzem elfogyott az erőm. Sokat fáj a fejem, a hasam és azon gondolkodom, hogy egyáltalán van-e bennem valami szerethető. Régen, amikor kicsi voltam, annyira szerettem magam, ma ez már csak emlék. Lassan elhiszem, hogy az vagyok, akinek ők látnak, egy szerencsétlen balek, akivel soha nem is fog senki barátkozni.
Nem tudok az órákon figyelni, mert félek a szünetektől. Nem tudom, hová rejtőzzek el, hogy ne legyek célpont. Persze, ha Ő a fő hangadó néha hiányzik, van egy-két nyugodtabb napom és akkor a régi barátok közül is szóba áll velem néhány.
Anyáéknak próbáltam mondani, hogy csúfolnak s suliban, de azt mondták oldjam meg. Nem tudom, vajon ők hogyan tudnának a munkahelyükön teljesíteni, ha reggel rögtön beszólnának nekik, valami hasonlót : „Na már csak te hiányoztál, pfuj!”. Természetesen óránként még valami hasonló jöhetne, csak hogy jobban teljen a nap, számukra is. Például folyamatosan megkritizálnák őket és összesúgnának a hátuk mögött és kinevetnék őket naponta többször. Ők tényleg felül tudnának ezen emelkedni?
Szerintem kizárt.
Az biztos, hogy én nem bírom tovább. Másik iskolába félek átmenni, biztos újra ez lenne…
A tanárunknak egyszer panaszkodtam, mire ő leszidta az osztályt. Eredményképpen másnap, még alattomosabban kaptam a bántásokat. Spicli, gyáva féreg is lettem.
Szorongok minden egyes nap. Félek, mikor csapnak le, mikor jön az újabb megalázás, kiröhögés...
Nincs erőm felkelni, mosolyogni, sőt néha úgy érzem élni sem. Ki segít nekem?
Frankó Tünde kineziológus-családállító írása
