Bronze, silver, iron and gold treasures in the World

1848/49

Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztály társaságában – lelkes rajongói elismerést kaptam tőle! 🎉

🎄0️⃣9️⃣🌟
Ami a régészek munkáját illeti, tapasztalataim szerint jellemzően határtalan izgalmak, cowboykalapok és valamely ősi civilizáció elfeledett városában rejlő kincsek jelennek meg a laikus publikum lelki szemei előtt. Le kell romboljam az illúziót, sajnos a valóság az esetek túlnyomó többségében ennél jóval egyszerűbb, földhözragadtabb, mondhatnánk már-már unalmasabb, sőt, időnként akár kiábrándítóbb tud lenni. Persze, minden lelőhely, minden jelenség, minden lelet a maga módján unikális és érdekes, önmagában és összefüggéseiben egyaránt, véletlenül sem szeretném az olvasóban ennek az ellenkezőjének a benyomását kelteni.

Amikor bő 3000 évvel ezelőtt azok a minden bizonnyal anyagilag nehéz helyzetbe került, szerencsétlen flótások felásták közösségük halottjainak sírjait, és kiemelték belőlük azok értékeit, valószínűleg bele sem gondoltak abba, hogy bő 3 évezred múlva míly mély bánatot ébresztenek ezzel történetünk főszereplőjének és társaságának tagjainak lelkeiben. Grandiózus körárokkal kerített hatalmas, több 100 síros bronzkori temető, a területen napjainkban folyó bányatevékenységnek köszönhetően maradéktalanul feltárható, sőt, még a közösség vélt vezetőinek nyughelyei is beazonosíthatóak. A nagybetűs tankönyvi példa...lehetett volna. Sajnos szinte maradéktalanul minden temetkezést felforgatva és kirabolva talált meg a feltáró csapat, csupán a halott mellé helyezett kerámia edények, illetve azok töredékei és a csontok közt megbúvó, apróbb fémtárgyak úszták meg a kifosztást, jelezvén, hogy egykoron milyen gazdagság jellemezhette ezt a vidéket.
Nyilván, az ember bontás közben ezekről a bújócskázó kincsekről mit sem tud, legfeljebb reménykedik, hogy hátha van ott még valami, főleg ha a fémkereső műszer is becsippant korábban. E sorok írója is, már-már elengedte a reményt, hogy az összekuszált csontokon és cserépdarabokon kívül még rejthet számára más titkot is a föld. Még akkor sem sejtett semmit, amikor a sziklák puhaságával vetekedő földben valami még keményebbet ért a spaklija. "Persze, biztos megint kerámia", legyintett magában kissé lelombozva, és óvatosan elkezdte meglazítgatni a földet, nehogy kárt tegyen a tárgyban, bármi is legyen az. A szerszám nyomán valami zöldes elszíneződésre vetült a fény, és ezzel párhuzamosan a szíve kihagyott egy ütemet. "Ugyan, biztos csak valami apró bronztöredék, vagyis amit hagyott belőle a rablást követően az évezredek vasfoga", nyugtatta megemelkedett pulzusát. Ám ahogy egyre több földrögöt harapott ki az eszköz a zöldes elszíneződés körül, egyre világosabbá vált számára, ez nem csupán egy kicsiny töredék maradéka. Aznap főhősünk tenyere és homloka nem csak a júliusi negyvenpár fokos hőségtől izzadt le, és nem csak az órákon át tartó térdeléstől, guggolástól remegett a lába.

Igaz, nem egy elfeledett civilizáció ősi városa, de az izgalom, melyet egy kirabolt sírban, a betört koporsófedél alatt a rablók szeme elől elbújó teljesen ép bronztőr pengéje okoz, felejthetetlen.

(Marton György)