Steiner Kristóf - Lélekbonbon

Mikor jön már el a nők ideje?

Persze tudom - minden idő a tiétek is, de én most arra gondolok, amikor végre legalább annyi nő hoz majd nagy döntéseket, mint férfi - közéletben, munkahelyeken... mindenhol! Mert bebizonyosodott, hogy ami van, az nem működik.

És bármilyen sokat haladtunk, mint társadalom, kétségbeejtő, hogy arra kell büszkének lennünk: már téma a bérszakadék, a családon belüli erőszak - ahelyett, hogy szégyellnénk magunkat, milyen lassan haladunk, és normalizáljuk ezt a tempót.

Mert hogy "a nagy változásokhoz idő kell" - kivéve persze olyankor, ha valamelyik a sok elefántcsont tornyában ülő, hetvenes, fehér férfi közül elhatározza: lerohan egy országot, "hogy megmentése a világot".

Áldom a sorsomat, és a döntéseimet, amiért nagyrészt nők vesznek körül. Már gyerekkoromban éreztem, hogy a fiúk társasága rendre bedarált - a megtartó erő helyett. Persze vannak érzékenyen, értékesen férfias férfiak is.

Ám túl gyakran ők azok, akik végül tudatosan kivonják magukat a kommunikációból a patriarchátus toxikus játékait figyelve - ahelyett, hogy erősen, hangosan felszólalnának a tárgyiasítás, a szexizmus, és a rejtett, vagy nyílt nőgyűlölet ellen.

Úgy szeretném megélni, hogy a nagyhatalmakat nők irányítják - személyes környezetemben sok nőt ismerek, akikben jobban megbíznék egy globális prioritáslista kialakításában, mint bármely, épp trónon terpeszkedő férfiban.

Elvonulásaink vendégei 90%-ban nők - ezt pedig annak tudom be, hogy sokkal tisztábban értik: a "lehetőség" szó a külső körülmények alakítása mellett a szabad választást is jelenti. Kívánom minden nőnek, hogy ne kelljen mások életét élniük!

Jövő szombaton, április 18-án este 35 nővel gyűlünk össze a budai STUDIO BEIGE-ben, hogy beszélgessünk szabadságról, döntésekről, újrakezdésekről, célokról, tévutakról, költözésről, utazásról, és otthonokról, erős hangról és belső csendről.

Mindenről, ami tényleg számít. Hálás vagyok, hogy azon férfiak közé tartozom, akik nőkkel dolgozhatnak, lélegezhetnek együtt, és ki merik, akarják, tudják mondani: a mai társadalmi klímában különösen fontos radikálisan hinnetek saját hatalmatokban!

Nem egyéni előadást hozok, hanem teret, ahol kérdezhetünk, kételkedhetünk, kapcsolódhatunk, beszélgetünk - tudatos életről, ösztönös alkotásról, és arról is, hogyan lehet (és kell) több lábon állni úgy, hogy nem veszítjük el a középpontunkat.

Mert olyan világban élünk, ahol könnyű elfelejteni, és büntetlenül elfeledtetni másokkal, milyen sokat ér egy nő, vagy akár egy nőket igaz szívvel és tettekkel is támogató férfi - ha igazi változást akarunk. Nem jövőre, nem tíz év múlva, hanem most.

Kóstolóval búcsúzunk majd, saját a receptjeim alapján készült, tápláló, finom falatokkal. Kommentben küldöm, hol találsz részleteket. Ha pedig eszedbejut egy barátnőd az írásról, küldd el neki is. Ölellek, mint Katát, itt - SzuriDóri fotóján.

Persze nem pont így. Mert ahogyan minden nő, minden ölelés is más. És mekkora erő lakozik - mindben!

Ma van az autizmus világnapja - kékbe öltözve emlékeztetjük magunkat a tudatos odafigyelésre. Ezen a képen 17 éves vagyok. Más világ volt.

Mégtöbb tabu és tévhit övezte az autizmust - és bár sok sajnos máig tartja magát, szeretném hinni: egyre többen tudjuk, hogy ilyesmiket NEM mondunk…

1. „Tudod, ő beteg.”

Az autuzmus nem betegség - hanem idegrendszeri különbözőség. Nem lehet elkapni, és nem kell gyógyítani. Jobban érteni viszont kötelesség!

2. „Majd kinövi.”

Az autizmus spektrum nem gyerekkori szakasz. Nem múlik el - és nem is kell elmúlnia. Mi viszont “kinőhetjük” az előítéletes, hibás hozzáállást.

3. „Nem is látszik rajta.”

Ez nem bók, nem érv, és nem oké. A szorongás sem látszik mindig, a túlterheltség, a fájdalom sem. Attól még mindez valóság - amire tekintettek kell lennünk.

4. „Ő is zseni, mint minden autista?”

Ez a leegyszerűsítés egy címke, amellyel együtt élni hatalmas teher, mert elvárásokat támaszt az autista spektrumon lévőkkel szemben.

5. „Nem tud normálisan viselkedni.”

A „normális” szó nem etalon, hanem egy aktuális társadalomhoz igazított keret, és nem minden esetben jelenti azt, hogy az morális, vagy helyes.

6. „Nem empatikus.”

Ha valaki nem úgy fejezi ki az együttérzést, mint sokan, nem jelenti, hogy nem érinti meg mások sorsa. Mély érzelmi folyamatokat nem csak szavak mutatnak meg!

7. „Túl érzékeny.”

Az érzékenység érték, kimutatni bátorság - különösen egy világban, mely gyakran érzelmi elfojtására nevel. Érzéketlenség elítélni valakit azért, mert “túl érzékeny”.

+1. “A szűlők / a család / a környezet hibája.”

Ez nem igaz - mert gének felelősek érte. Generációk nőttek fel ebben a tévhitben, bűntudatot terhelve szűlőkre, szégyent az autista emberre.

Az autizmus megélése viszont függ attól, mennyire támogató a környezet. Ezért olyan fontos beszélni minderről! Csatlakozz te is a kampányhoz:

hozzászólással, megosztással, poszttal: egy képpel amelyen kéket viselsz, kék szívet rajzolsz a kezedre, vagy egy lapra. Értük, és értünk, akik értjük:

a során annyi, mint tenni . Használd az hashtaget, hogy hogy a láthatóság változást szüljön!

Nők! És - a játék kedvéért - férfiak! Mi tesz egy nőt igazi nővé?

Az homokóra alkata? Aligha. A hangja lágysága? Nem hiszem. A haja hossza? Ugyan már. Az elvárás, hogy egyszer majd feleség, anya, legyen? Na ne. Vagy egyszerűen az, hogy a szívének minden bizonyosságában tudja: ő nő? Igen!

Milyen sokféleképpen próbálja a világ meghatározni a nőiséget. Szépségideálokon keresztül. Termékenységen keresztül. Engedelmességen keresztül. Áldozathozatalon keresztül.

A szerepeken keresztül, amelyeket mások kedvéért “kellene” betölteni. Pedig a nőiség soha nem volt egyetlen forma. Vannak nők, akik gyermeket szülnek, mások örökbefogadnak, megint mások nem azonosulnak az anya szereppel.

Vannak, akik szüzen mennek férjhez, vannak, akik büszkén és szabadosan élik meg a szexualitásukat, akiket férfiak bántottak, és gyógyulniuk kell, és akiket más nők bántottak, mert megmérgezte őket a patriarkátus.

Mások közösségeket, gondolatokat, mozgalmakat, művészetet, barátságokat, sőt egész generációkat táplálnak. És vannak, akik egyszerűen a saját igazságuk szerint élnek - számomra már ez is teremtő erő.

Vannak nők, akik országokat, cégeket, háztartásokat vezetnek, akik könyveket, verseket, dalokat, írnak. Nők, akik háborúkat, és akik csalódásokat élnek túl. Nők, akik kerteket ültetnek, és akik egy kaktuszt sem tudnának életben tartani.

És mind jó nők, ahogy vannak - úton önmaguk felé. Ez a nap nem a tökéletes nőiesség ünnepe - olyan nem létezik.
Inkább a szabadságé. Hogy egy nőnek nem kell bizonyítania a nőiségét. A létezése, hangja, jelenléte elég.

Nem szükséges minden nő történetét értenünk. De tisztelni, teret adni igen. És tanulni belőle. A mai nap szóljon róluk - és arról, hogy a nőség, nőiesség definíciója minden nő történetét befogadja! Nők az életemben! Szeretlek titeket. Nagyon.

A képen: Pakosz Anna barátom és én. Zipolite, Oaxaca, Mexikó, 2026 február. | Steiner Kristóf |

Megtanuljuk kimondani, hogy „ez van”, de közben belül hevesen tiltakozunk, vagy lemondóan továbblépünk.

Ez megtanít óvatosnak lenni, de közben elvesz valamit abból a vakmerő bizalomból, amivel egykor nekiálltam a növekedésnek. Gyávábban döntök, mert nem tudom, milyen fájdalmat okoz majd a döntésem. Régen, ha valami fájt, az azonnali volt. Most a fájdalom késleltetett. Raktározódik, átalakul, más formában, más helyen tér vissza.

A gyógyulás pedig sosem teljes - minden seb heget hagy, emlékeztetőül. A test is, másképp fáj, másképp fárad, másképp kér pihenést, mint régen. Gyerekként a testem eszköz volt, amivel rohanni, ugrani lehetett, elesni és felállni, gondolkodás nélkül. Most társ, akire szükséges figyelni, akivel egyeztetni kell. Aki hamarabb érkezett meg a jelenbe, mint én.

Előbb tanulta meg, hogy nem lehet mindent büntetlenül – de nem haragszom rá ezért, sőt, hálás vagyok érte. Tudatosítja bennem, ha kell finoman, ha kell, határozottan, hogy bár az emlékeim mentén visszavágynék, ma már máshol van dolgom. Hogy felnőttként már nemcsak történik velem a változás, hanem hordozom is azt.

Milyen korlátozott, és kiszolgáltatott helyzet gyereknek lenni, és mégis, valahogy a legszabadabb. Milyen mérhetetlen szabadságot jelent felnőttnek lenni, mégis, a kiszolgáltatottság érzése sokkal nehezebb, mint gyerekkorban. A kicsik védtelenebbek, mint a nagyok, mégis bátrabbak. A nagyok erősebbek, mint a kicsik, mégis gyengébbek.

Paradoxonok és párhuzamok futnak át az agyamon, és sírni, vagy nevetni kezdek. Nem is tudom pontosan, mire reagálok, de valami megmozdul bennem, amit nem tudok helyre tenni, mert nincs helye. Nem egy konkrét dolog hiányzik, hanem egy állapot. Így hát kapaszkodom az ezerszer elismételt családi történetekbe, kifakult fényképekbe.

Bevallom, néha irigylem a gyereket, aki voltam - még akkor is, ha tudom: ha találkozott volna velem akkoriban, ő meg engem irigyelne. Nem cserélnék helyet vele. Csak szeretném megőrizni magamban azt a részt - belőle -, aki megingathatatlan bizonyossággal hitt a folytonosságban, az idők végezetéig, és azon túl. Ő vajon mit szeretne megtartani belőlem?

A teljes írásom a WMN-en: https://wmn.hu/wmn-life/66356-steiner-kristof-valtozas-felnoves-nosztalgia-hianyerzet I Steiner Kristóf I

Idén...

Év elején elterveztem, majd elindítottam egy videós podcast sorozatot, amely inspirációt és motivációt merített hivatni a világ végéből - év végére pedig a "Ha már itt vagyunk" elnyerte a Creator Awards díjat.

Nemet mondtam egy műtétre, amely egy több, mint tíz év után kiújult egészségügyi "kalandom" kapcsán volt javasolt, és az ájurvédát választottam helyette - most, kilenc hónappal a bevatakozás után ki merem mondani: gyógyult vagyok.

Volt egy történelmi Budapest Pride, ahol félmillió résztvevő bizonyította, hogy nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni, én pedig a színpadi műsor házigazdaként konferálhattam a fellépőket Liluval.

Tizenegy elvonulást tartottunk a görögországi Methana félszigeten, a 150 éves kőházunkban, amelyben a három éven át tartó felújítást követően már második éve vendégvárunk. A jövő évi elvonulásaink pedig - áprilistól októberig - megteltek.

Megszerveztük az első családi elvonulásunkat, amelyre tíz család tartott velünk, összesen tizenhét gyerekkel másfél és tizenhat év között - és a jövő évi már most megtelt, anélkül, hogy bárhol, meghirdettük volna.

Ősszel volt két éve, hogy meghoztuk a döntést: nem iszunk alkoholt - és egy új világ nyílt meg előttünk. A bort felváltotta a házi kombucha, és ma már elképzelni sem tudjuk, hogy tudtunk funkcionálni olyan sok éven át, olyan mennyiségű pia mellett.

Utazási irodákkal, más gasztro-kalandorokkal együttműködésben is tartottunk kulináris-kulturális utazásokat, Olaszországban, Cipruson, és éttermeknek, szállodáknak konzultációt kínálva vegán fogásokat hoztunk az étlapjukra.

Harmadik éve járok rendszeres terápiára, idén pedig Nimi is belevágott - ez pedig olyan pozitív változást hozott magával, ami hatással van a kommunikációnkra, az önértékelésünkre, a világhoz való viszonyunkra, és végtelenül hálásak vagyunk érte.

Megjelent az új, Nimivel közös szakácskönyvünk, az intuitív főzést fejlesztő "Így is ehetünk" - és a szezon legkeresettebb vegán receptkönyve lett, de az általános szakácskönyv listákon is a toppon van megjelenése óta.

Először virágzott az avokádó fánk, amit négy éve magról neveltem, és két éve kiültettem a kertbe. Sok évig próbálkoztam sikertelenül, így még mindig alig hiszem el, hogy megtörténhet: jövőre szüretelünk. Magasodik, bokrosodik, és boldog.

A szakmai zsűri, és a közönség is nekem ítélte "Az Év Vegán Nagykövete" díjat a Vegan Summiton, Magyarország valaha volt legnagyobb vegán konferenciáján, ahol egy teltházas workshopot is tartottunk Nimivel.

Felvettem a kapcsolatot barátokkal, akiket elvesztettem, és megbeszéltem dolgokat, amikről azt hittem: sosem fogunk beszélni róluk. És olyan is volt, akit tiszta szívvel és megbánás, vagy bánkódás nélkül elengedtem.

Előadásokat, beszédeket, workshopokat tartottam, kerekasztal beszélgetéseken vettem részt, cikkeket írtam és interjúkat készítettem - olyan platformoknak, mint a Forbes, a Glamour, a WMN, és rengeteg más felület.

Sok bántást, elutasítást, és megkérdőjelezést vállalva kiálltam értékek mellett, amelyekben hiszek: a zsidóság és Palesztina biztonsága nem választás kérdése. Sok embert veszítettem, de legtöbb - számomra értékesebb - emberrel kapcsolódtam.

Elindítottuk az új YouTube csatornánkat, és bemutattuk az első angol nyelvű főzőműsorunkat, melynek címe "This Kind of Cooking" - rizikós volt belevágni egy új műfajba, de az adást két hét alatt 19 000 néző tekintette meg.

..és még mennyi minden történt. De most legyen elég ennyi. Csak hogy elindíthassuk a napot, és figyelhessünk a jelenre. Köszönöm mindenkinek, aki része volt 2025-nek. Teljesedést kívánok az új évre - ami nem kell már, azt pedig... hagyjuk itt.

Steiner Kristóf I

Beszéljünk kicsit az ünneplésről, és az ajándékainkról. És az összetartozásról. Keresztény karácsony, zsidó hanuka, pogány júl, buddhista Bódhi-nap, tudományos téli napforduló…

Mind különböző ünnepek, különböző módjai annak, ahogyan az életet szemléljük ezen a bolygón - mégis mind ugyanahhoz a forráshoz kapcsolódnak ezekben a napokban: a fény győzelméhez a sötétség felett. Hogy minek nevezzük, milyen hagyományokat tartunk, hogyan imádkozunk, az választás kérdése. Én személy szerint imádom mindegyik aspektusát ünnepelni.

Őszinte tiszteletet és lelkesedést érzek ilyenkor minden hitrendszer iránt, és az utolsó dolog, ami eszembe jut, az az, hogy választanom kellene közülük. Egy olyan országban nőttem fel, ahol még a nem keresztények is azt mondják a gyerekeknek, hogy a karácsonyi ajándékokat a kis Jézus hozza. Aztán amerikai filmeket nézve kissé összezavarodtam, amikor láttam, hogy ott a Mikulás az, aki az ajándékokat hozza.

Bár ebben a valóságban mi magunk veszünk egymásnak ajándékot, a mögötte álló szellemiséget maga az ünnep mozgatja. Az ajándékok az ünnep lelkéből érkeznek, abból a tiszta jó energiából, amit nevezhetünk kis Jézusnak, Télapónak vagy angyaloknak - de végső soron mi, emberek vagyunk azok, akik képesek megnyilvánítani az önzetlen adás gesztusát. Ettől nem léteznek az angyalok, a Télapó vagy Jézus Krisztus?

Dehogynem. Dorothy sem emelkedett fel valójában a tornádóval, és nem követte fizikailag a sárga téglás utat - mindez csak egy álom volt. Mégis, amikor felébredt, erősebb lett, gazdagabb lett az otthona, a barátai, a családja iránti hálával, mint az utazás előtt. Valójában legyőzte a boszorkányt - a sötétséget, a kételyt és a gonoszságot -, még ha mindez nem is az anyagi világban történt meg.

Pontosan így működnek az ajándékaink is: jöhetnek boltból, online rendelésből, a konyhánkból, de végső soron a szándékból születnek - az ünneplés, a hála érzéséből azért, amink és akink van az életünkben. Minden barátomnak, olvasómnak fényben gazdag ünnepet kívánok. Ha adhatnék nektek valamit, az az lenne, hogy értékeljük, amink van. És adjunk helyet a fejlődésnek - hogy mégtöbbek lehessünk, másokért, magunkért.

Ölelés Methanáról - ahol egyébként a legtöbben Christos-nak hívnak. Mert a “Krishtóf”-ot nehéz kimondani, és egyébként is, mint Isten gyermekei vagyunk. Steiner Kristóf |

A béke mellékhatás. Az együttélés pedig talán eredmény lehet - ha már megtörtént az, ami mindennek az alapja: az egyenlőség.

Ez volt a legfontosabb gondolat, amit magammal hoztam a nyilvános beszélgetésből, amit Rachel Leah Jones filmproducerrel folytattam a Verzio Emberi Jogi Filmfesztivál nyitóestjén, közvetlenül a „Coexistence My Ass” vetítése után.

Egy bátor és zseniális dokumentumfilm ez, amely az izraeli humorista és aktivista, Noam Shuster Eliasi útját követi - egy stand-up komikusét, aki a humort használja eszközként, hogy néhányunkban szolidaritást, másokban viszont további önigazolást ébresszen.

A szatíra nyíltan élcelődik az Izrael működésén, az egyik legjózanabb hangot hozva az izraeli társadalmi párbeszédbe, amit az utóbbi időben hallottam. Fájdalmasan egyszerű mondatokkal, mint például: “Eddig az elefánt a szobában a megszállás volt.

Képzeljétek el, ha időben foglalkoztunk volna vele! Mostanra az elefántból népirtás lett.” De ez már a történet legvége. A nyitómondat, amellyel egyedüli zsidó fellépőként lépett fel az 1001 Kacaj Palesztin Humorfesztiválon, így hangzott:

“Ígérem, csak hetven percet maradok, nem hetven évet!”, majd azt is hozzátette: “Ezt a poént loptam - nekem lett ígérve 5000 éve!” Annyira beszélni akartam erről a filmről, hogy repjegyeket foglaltam át miatta, és átszervezve a jelenleg zajló könyvturnénkat.

A premiert követően, a közönségtalálkozó elején megkértem a nézőket, hogy emeljék fel a kezüket, ha úgy érzik, a film megváltoztatta a véleményüket, vagy legalább a nézőpontjukat. A többség karja a magadba emelkedett.

Mi másért csinálnám, amit csinálok, ha nem az ilyen estékért. Ezért érdemes. Az egész erről szól. Steiner Kristóf |

Lehetséges volna, hogy nem kell választanom, vajon Carrie Bradshaw vagy Virginia Woolf akarok-e lenni, mert akár - bár nem vagyok benne biztos, hogy tudom, hogyan, ne próbáljuk meg - önmagam is lehetek?

Egy gondolat a 2011-ben megjelent Lélekbonbon című könyvem bevezetőjéből. Nagyjából egy évvel korábban beküldtem egy novellát az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, Grecsó Krisztiánnak.

Az írás, amivel bepróbálkoztam, még akkor született meg, amikor épp teljesen rá voltam kattanva Sylvia Plathre, és mindenáron úgy akartam írni, mint ők. Egyáltalán nem értékeltem a saját hangomat.

Igyekeztem korai Kovács Ákos-dalszövegeket megszégyenítő furaságokat egymás mellé hordani, néhol húsba vágóan nyersen, máshol rémesen romantikusan, és képtelen voltam leállni a hosszú és fárasztó allegóriák használatával.

A lap szerkesztőségéből a következő választ kaptam: „Kedves Kristóf, rendkívül egyedi újságíró-munkásságát ismerem, és olvastam remek interjúit, láttam igazán jó adásokat, melyeket Ön vezetett. De ez most más.

Ez a szöveg nagyon vegyes, gondozatlan, átgondolatlan. (…) Ez csak mázas felszín, ráadásul, és ezért, meg ne haragudjon, de kevés. Miért nem magáról beszél, miért nem alanyibb, őszintébb? Megértését köszönöm. Üdvözlettel, Grecsó Krisztián.”

A levelet olvasva egyfajta furcsa megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, és nagyon hálás voltam Krisztiánnak, amiért nem akarta közölni az írásomat. A szívemről leeső nagy kővel együtt pedig mindenfajta „hasonulni vágyás” távozott az elmémből.

A következő évben figyeltem a saját hangomra, és akárhányszor megszólalt, előrántottam egy papírfecnit – legyen szó zsepiről, egy parti szórólapjáról, vagy épp valamelyik londoni lakótársam cigipapírjáról –, és a rettenetes kézírásommal körmölni kezdtem.

Aztán egy nap elhatároztam: mindennap kiválasztok közülük néhányat, amelyeket továbbgombolyítok, ízesítek, fűszerezek és kóstolgatok. Így születtek meg a lélekbonbonok. Azóta közel másfél évtized telt el...

..jövőhéten pedig megérkezik a nyolcadik könyvem - az Így is ehetünk. Ami - négy szakácskönyv után - némileg visszanyúl a prózához. Egy receptes könyv, hozzávalók nélkül - amelyben minden ételt észlelésekkel fűszerezünk meg.

És azt is tudom, hogy nagyon érik bennem valami, amivel egy időre majd hátrahagyom a konyhát - megtehetem, hiszem van valakim, aki mára legalább olyan jól főz, és ír ételekről, ahogyan én: a párom, és az új könyv társ-szerzője, Nimi.

Ha szeretted a Lélekbonbonokat, és a Kristóf Konyháját, szeretni fogod az új kötetet is. Várunk az ingyenes könyvbemutatón november 16-án, mellette pedig további hét közös programra a következő két hétben. Részletek a kommentek között.

Hála azoknak, akik nyolcadik alkalommal is velem tartanak egy új könyvemet várva, és azoknak is, akik most nyitnak ki először. Köszönöm, hogy önmagam lehetek - nektek, veletek. Steiner Kristóf I I Fotó: Ritter Doron

Egoizmus, vagy önbizalom - ez itt a kérdés?

Mostanság egyre gyakrabban hallani arról az általános vélekedésről, mely szerint az egóra szükség van, hiszen „neki” köszönhetjük, hogy előre jutunk az életben.

Pedig óriási eltérés van ám az egoizmus és ez egészséges önértékelés között. Míg az egyik önzésre nevel minket, a másik segít megérteni és megfelelően kamatoztatni a tehetségeinket és értékeinket – önmagunk és a világ minden érző lénye javára.

Egoizmus az, ha a történet mindig "rólam" szól, mit mondtak "rólam," hogyan bántottak meg "engem", miért nem kaptam meg a "nekem járó" elismerést, és így tovább - ilyenkor csak okozattá tesszük magunkat egy rajtunk kívül álló rendszerben.

Amikor mi vagyunk az „ok”, felállunk az áldozati székből, és a kedvesség, a béke és a harmónia előmozdítóivá lehetünk - ezzel az attitűddel pedig könnyedén megvalósíthatjuk saját céljainkat is, miközben másokat is közelebb segíthetünk az ő céljaikhoz.

Ilyenkor mások eredményei a saját életünkben is boldogság-forrásává válik. A saját eredményeinkről pedig pontosan tudjuk, hogy bár keményen dolgoztunk értük, azok nélkül, akik inspiráltak, motiváltak minket, nem tartanánk ott, ahol vagyunk.

Bármire vágyakozunk is – párkapcsolat, sikeres üzlet, vagy önzetlen barátok, ha az "én"-ből képesek vagyunk „mi”-re váltani, a „kollektív jót” támogatjuk a nagyra törő szándékainkkal, sokkal több esélyünk van megvalósítani az álmainkat.

Múlthéten tudtam meg, hogy Európa egyik legnagyobb vegán rendezvényén, a november 22-i Vegan Summiton "Az Év Vegán Nagykövete" díjára jelöltek. Szép elismerés, de csak az egómat táplálná, ha nem azt jelentené:

egy olyan világért dolgozom, ahol kevesebb szenvedés, több törődés jár - embernek, és állatnak egyaránt. A Vegan Summit Budapest honlap "díjátadó" menüjében voksolhatsz, és jegyet is válthatsz az eseményre.

A díjátadó ceremónia mellett egy kreatív konyhai workshoppal is készülünk - Nimivel közösen. Bár mi leszünk a pódiumon, az ételt neked, veled készítjük el. Hogy mindenki megkóstolhassa...

I Steiner Kristóf I Fotó: Czabán Máté

Abból, ami van - ahogy jólesik!

Egy szakácskönyv, amiben nincsenek receptek - azaz de, csak másképp. Előjegyezhető új kötetünk, az “Így is ehetünk” - 55 végtelenül variálható vegán alaprecepttel!

Ez a kötet azért született, hogy ne csak vizet kínáljunk a szomjazóknak, hanem megtanítsuk őket kutat ásni. Annyi szakácskönyvvel a hátunk mögött eljutottunk oda, hogy úgy éreztük: szinte csalás volna újabb és újabb receptvariációkat eladni, hiszen mi magunk sem készítünk egy ételt kétszer ugyanúgy…

Így megalkottuk a könyvet, amely bebizonyítja, hogy a konyhában töltött idő lehet egyszerre játékos és hasznos: pontos mennyiségek helyett arányokat, fix összetevők helyett lehetséges hozzávalókat adunk meg benne. Emellett pedig önbizalmat, hogy elhidd: hatalmadban áll bármit megfőzni és megsütni.

Az új könyv egyszerre praktikus receptúrák gyűjteménye és szerelmeslevél a szabadsághoz, a lassú élethez, a vegán konyhához és a kreatív főzéshez, amely megengedi, sőt bátorítja a kísérletezést. A jó étel készítésének egyetemes tudását gyűjtöttük egy kötetbe.

Főzz magabiztosan, ösztönből, örömmel! Főzz velünk! A könyv - kedvezményes bevezető áron - már előrendelhető:
https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/szakacskonyvek/igy-is-ehetunk-55-vegtelenul-varialhato-vegan-alaprecept-1

Akár életedben először van a kezedben fakanál, akár élvezettel és rendszeresen főzöl, akár muszájból maradsz a konyhában, szeretni fogod!

| Kristóf & Nimi |