Steiner Kristóf - Lélekbonbon

Nagykapornak. Egy aprócska, 900 lelket számláló falu Zalaegerszeg közelében, ami, ha bármiről is nevezetes, az az, hogy lassan húsz esztendeje visszajár ide „nyaralni” egy gólyapár.

Nekem viszont gyerekkorom nyarait jelenti: Manci néném vályogházát, melyben fürdőszoba nem volt, csak pottyantós budi a kertben, amelyet elfoglalva mindig nyitva hagytam a tákolt ajtót, hogy nézhessem, amint a csirkék kotkodácsolva futnak a százszínű farktollakkal ékes kakastól, s hallhassam, hogy a szomszéd Sebestyén Zolika anyukája kiabál: „Kész a tejbegríz!”.

Majd leheveredtem a szárított kukoricsacsövekkel megpakolt sufni tetején, és szalmaszállal az ajkaim közt bambultam a fellegeket, találgatva, hogy esni fog-e, így aztán römizünk egy kört a mamával, vagy pedig kitisztul az égbolt, és felmegyünk a szőlőhegyre katicákat idomítani - akinek tovább marad meg a kézfején egy pirospettyes, az ügyesebben trenírozta a katicáját.

Pici koromban nekem ez volt a nyaralás. Azt hiszem, akkoriban tudatosult bennem, hogy a nyár a „Time of My Life”, és ettől fogva egész évben csak azt vártam, hogy elmúljon a ködös, latyakos, sáros idő, megszűnjön a fiatal csontjaimat kínzó fagy, és újra rövidnacit, atlétát meg strandpapucsot húzhassak, amelyek egyébként ma, negyvennégy is a kedvenc viseleteim.

Olyannyira, hogy ha elképzelem magam rajzfilmfiguraként, összeforrnak velem, mint Micimackóval a piros haspóló. Én a nyárra vagyok hangolva. Minden porcikámmal vártam a nyarat, és egyszerűen nem tudom, nem akarom hozzászoktatni magam a gondolathoz, hogy halálom napjáig évente csupán néhány hetet kapok belőle.

Még Londonban éltem, mikor egy esős, álmatlan hajnalon „legugliztam”, mi újság a szőlőhegyen – így tudtam meg, hogy a híres-neves kapornaki gólyapárt néhány évvel ezelőtt fészkelővel ajándékozták meg a helyiek. És bár kényelmes, praktikus, kellemes kis helyszín lehetett, a gólyamama köszönte szépen, nem kért belőle. Inkább visszaköltözött korábbi kedvenc helyére: egy omladozó kémény tetejére Nagykapornak központjában.

Nekem pedig hirtelenjében hiányozni kezdett a széna-szalma szag, a bogáncsok a zoknimon, a végeláthatatlan dombok, az igazi földben termett, nem laboratóriumban „megszerkesztett” eper íze, azaz a falusi nyár minden mozzanata. És bár voltak-vannak körülöttem, akik óva intettek: „A nyaralásban az a jó, hogy nem tart örökké”, én tudtam: saját, könnyű szívemre kell hallgatnom…

És hát, ma itt vagyok. Agios Georgios falucskájában, a görögországi Methana félszigeten, férjemmel, Ni**oddal, ahol ujjatlan pólóban és széttaposott strandpapucsban locsolom a kertünket, ahol szaladok a cicáink után, akik szaladnak a gyíkok után, akik szaladnak a legyek után. És ezzel le is írtam a helyi lények társadalmának „legagresszívebb” akciójelenetét.

Minden más csak lágyan zümmögő, édesen ejtőző, fellegként úszó nyár, nyár, nyár. Ha téged is hív az elveszettnek hitt, szépséges egyszerűség, látogass meg minket a világ végén. A 2027-re szervezett kilenc elvonulásunkon a helyek több, mint fele betelt - júniustól októberig van szabad szobánk. Gyere, üljük körbe az asztalt együtt. Csak nézd a tengert. Hallgasd a kabócákat. Lélegezz.

Hozzászólásban jelezd, ha küldjek neked részleteket. A szöveg a WMN-en megjelent írásom kivonata. | Steiner Kristóf | | Fotó: Noa Smith

Mindenhol a Confessions II szól - én pedig olyan büszke, és boldog vagyok!

A kritikusok egy emberként ünneplik az albumot, mint az elmúlt húsz év legerősebb Madonna-lemezét, a közönség pedig végre nem a koráról, nem a külsejéről, hanem a zenéjéről beszél.

És arról, hogy végre visszatért - nem a csak reflektorfénybe, hanem a kísérletezéshez: ahelyett, hogy trendekre települve próbálna érvényesülni, és kitűnni az egyforma zenét produkáló pop ikonok közül.

Nekem pedig, mint - legyünk őszinték - fanatikus rajongónak, mindenek felett lehetőség ez arra, hogy újra megtapasztaljam azt a fajta izgatottságot, amit kizárólag egy új Madonna éra jelenthet.

Hogy hajnalokba nyúlóan fent maradjak, élőben nézni a Times Square-i fellépését, az elsők között látni a lemezt kísérő rövid filmet, százszor visszapörgetve a nyilvános wc-s táncjelenethez. És érezni, hogy Anya itt van nekünk.

Aki engedte, hogy merjek szétesni, és újra össze tudom rakni magam. Hogy egyszerre legyek sze+uális és spirituális, ha kell, hangos, ha kell, csendes, és tudjak egyensúlyozni az erő és esendőség mezsgyéjén.

Hogy ne kérjek bocsánatot, ha kilógok a sorból. Hogy néha szabad, máskor szabados legyek. Hogy ne féljek újrakezdeni, folytatni, és új helyekre érkezni negyven-, ötven-, hatvan-, vagy akár hetvenévesen sem. Soha sem!

És miközben kocsiban, otthon, a tengerparton heverve, buliban, és írás közben is hallgatom a lemezt, minden szám a maga idejében válik a kedvencemmé, bemászva a bőröm alá, az idegszálaim közé, a szívem csücskébe.

Mert a legnagyobb művészek nem attól megkerülhetetlenek, hogy műveik megkérdőjelezhetetlenek - egy mély hatást gyakorló mű mindig megosztó. Hanem attól, hogy a művészet identitásuk gerince.

Oyankor is, amikor úgy tűnik, senki sem figyel rájuk. Nem azért alkotnak, mert biztosak a sikerben, vagy mert valami tökéleteset akarnak létrehozni. Hanem mert nem tudnak alkotás nélkül létezni.

Madonna nem visszatért. Madonna megérkezett. Ide. Ezt pedig augusztus 28-án, a valaha volt legnagyobb Madonna party-nkon ünnepeljük majd a Budapest Parkban - négy órás M-aratonnal. Come to the Club of Love!

Folytatás a WMN-en, teljes írásom a hozzászólások között. Fotó: Lengyel Zsombor. | Steiner Kristóf | Lélekbonbon

Az idei Budapest Pride felvonuláson nem vonulok a tömeggel, nem lesz kamionunk, és műsorvezető sem leszek.

A “konyhában” maradok.

Június 27-én ugyanis a kulisszák mögött lesz a helyem - a színpadi program, és a civil falu egyik szervezőjeként.

A döntést tavaly hoztam meg: háttérmunkásként új szerepben próbálom ki magam.

A történelmi felvonuláson egységben vonultunk az Erzsébet-hídon, majd minden idők legnagyobb Budapest Pride-jának színpadán Liluval bejelentettük Karácsony Gergelyt, Budapest főpolgármesterét.

Aki kockáratéve mindent kiállt az igazságosság mellett - úgy, hogy a rendszer, melyet azóta sikeresen megbuktattunk, előállítással fenyegette őt, és a szervezőket.

Tizenharmadik éve, hogy arcommal, nevemmel, energiámmal támogatom a rendezvényt és az azt szervező alapítványt, de ebben a társadalmi momentumban megfogalmazódott bennem:

az ügy, és az őket képviselő közösség láthatóságát milyen sok olyan ember segíti, akik nem kapnak személyes láthatóságot “cserébe”.

Amikor felhívtam Radványi Vikit, a Budapest Pride elnökét, ugyanazt az önkénteseknek szánt online űrlapot küldette át nekem, amit mindenki más megkap, aki velük szeretne dolgozni.

Tavaly ősz óta melózunk a csapattal a menetet követő színpadi műsoron, az az előtt elterülő civil falu felépítésén, és egy élő képzőművészeti projektet is megálmodtunk.

Heti meetingjeink csapattársaimmal, Dettivel, Mírával, Dorkával, Csengével, Petivel, és Patrikkal szinte családi eseményekké váltak.

Életem egyik leggyümölcsözőbb munkája sem anyagi, sem presztízs szinten nem “hoz”. Azt kapom, hogy adok - és idén pont erre vágytam.

Persze nem tűnünk el teljesen. A Rainbow Party DJ-iként ismét várunk a Budapest Park nagyszínpadához - éjjel 1-től.

Légy ott velünk - az LMBTQ+ emberekért, és minden jogi szempontból elnyomott közösségért.

Bár végre igazi bizalmunk lehet a vezetőinkben, törvénykezés szempontjából még mindig ugyanazon igazságtalan alaptörvények szerint élünk - azaz élnénk, ha belenyugodnánk.

De nem fogunk.

Én azért leszek ott, amiért tizenhárom esztendeje minden évben.

Nem tudnék máshol lenni.

A szöveg részlet a WMN-en megjelent írásomból. Fotó: SzuriDóri photography.

Anyám, Dévényi Katalin 2005-ben halt meg, miután három napig volt kómában.

Még a zenetévénél dolgoztam. Egy budapesti sushi bárban ültem egy forgatási szünetben, mikor megcsörrent a telefonom: mama egy barátja volt az, és azzal indított, hogy ha bármi történne, ő ott lesz nekem, és mindenben segít, támogat. Nem is értettem, fel se tudtam fogni. Minden melómat lemondva a kórházba siettem, ahol hetvenkét órán át mellette voltam. A mama halála után természetesen szétestem – mint a legtöbb egészséges ember, akinek a legközelebbi hozzátartozója jobblétre szenderül.

Összeszedett embernek lenni nem azt jelenti, hogy ha ránk szakad az ég, akkor is zen szerzetesként lebegünk a tragédia fekete fellege fölött.

Aztán történt valami. Rájöttem, hogy tartozom magamnak, az anyám fiának annyival, hogy gondoskodom magamról. De mégis hogyan? Valószínűleg úgy, hogy egyszerűen csak belülre figyelek: mit szeretek az életben, miért érdemes élni – nekem –, mi inspirál. Így a világutazó, hedonista kalandor énem, azaz az élet legyőzte a halált. Otthagytam a zenetévét, elutaztam Indiába, ahol édesanyám hamvait a Gangesz habjain, majd Nepálban a baudhanáti sztúpán szórtam szét – azokon a helyeken, amelyekről mama mindig azt mondta:

„Ha egyszer ide eljutsz, örökké visszavágysz majd”. A nagy utazás még nagyobb változásoknak adott helyet.

Ám most, 21 évvel az után, hogy utoljára megcsókoltam a homlokát, még mindig tanulok tőle. Megtanultam, hogy fontos és érdemes átgondolni a halottainkhoz való viszonyunkat – és mindazt, ami közöttünk történt, amíg életben voltak, ugyanakkor már megoldhatatlan konfliktusokra fogni a saját agymenéseinket nem fair. Megtanultam, hogy – bár a pszichológusok és terapeuták gyakran, és sokszor jogosan a szülőkkel való kapcsolatra vezetik vissza az aktuális nehézségeinket –, hibáztatni még élő embert sincs értelme, nemhogy halottat.

Néha ma is beszélgetek vele. „Na, mama, ha ezt látnád…” – mondom magamban.

Rákacsintok, amikor cikkeket olvasok Hugh Grantről, akit szenvedélyesen imádott, cinkos mosolyra húzódik a szám, amikor megpillantom Julia Robertset egy parfümöt hirdető plakáton – mert neki mindig is „a Dzsúúúliaaa” volt a legszebb nő a világon. Römizek vele gondolatban, ha néha, utazás közben nincs lehetőségem egy tisztességes kávét inni, és belekortyolok egy instant kávéba, amit minimum háromszoros mennyiségű (ma már mandula) tejjel öntök fel, és azonnal úgy érzem, mintha együtt traccspartiznánk a szomszédokkal.

De nem mondogatom, hogy „igazságtalan az élet”, „szerencsétlen félárva vagyok”, és „ha életben lenne, minden jobb lenne”.

Nagy baj az, hogy halál minden formáját megpróbáljuk elrejteni a társadalom elől. Mert az emberek meghalnak. Mind. A szüleink, a gyerekeink, a bálványaink, a barátaink, mi magunk is mind-mind-mind meghalunk. Közben pedig haldokló szülők, nagyszülők hevernek kórtermekben, szociális otthonokban, mert sokaknak nehezükre esik rájuk nézni "ebben az állapotban", és a legtöbben hidegrázást kapnak, ha csak ránéznek a szeretteik hamvait rejtő urnára. Amikor pedig a halottainkról beszélünk, kényszeresen hozzátesszük a nevükhöz a „szegény” jelzőt.

Nem tudom… én nagyon szeretek élni, de ma már nem gondolom, hogy meghalni sokkal rosszabb.

Természetesen nagyon szerettem, hogy életben volt mindkét szülőm – de ki merem jelenteni, hogy ma boldogabb vagyok, mint huszonöt évvel ezelőtt, amikor még volt anyám, mert az emberi boldogságot vagy boldogtalanságot sosem a halottaink számában mérik. Én legalább is (már) nem. Ezért aztán azt mondom: bocsáss meg a halottaknak, bocsáss meg magadnak, engedd el őket, engedd el magad. Emlékezni jó. Konzekvenciákat levonni remek. A múlton rágódni, tipródni, gyötrődni viszont tényleg felesleges.

Azt nem gyásznak hívják, hanem önbántalmazásnak.

Az anyád szeret téged, és azt akarná, hogy ahogy most már ő a lehető legjobb helyen van, neked is a legjobb legyen ott, ahol te tartasz. Ha te is szereted őt, ne bántsd magad tovább. I Az írásom szerkesztett részlet a WMN magazinnak írt cikkemből, mely 2019-ben jelent meg. Ezzel kívánok boldog, vagy inkább jelentőségteljes anyáknapját, most kivételesen nem csak az édesanyáknak, hanem mindenkinek, akinek szüksége van rá. Steiner Kristóf I Lélekbonbon

“Ti szeretnétek gyereket?” - a kérdés, ami időről időre megérkezik hozzánk.

Van, aki azért kíváncsi rá, mert megismerve minket úgy érzi, jó sora lenne nálunk-velünk egy gyermeknek. Mások azért, mert időről időre megjelenik különféle álhír-csatornákon: “Hamarosan érkezik a pici Kristófékhoz!”.

És olyan is van, aki azért érdeklődik, mert abban hisz: nekünk, mint meleg párnak, nincs jogunk gyereket nevelni, mi több, egyenesen bűn volna, ha megtennénk, valamint káros lenne a gyermek fejlődésére.

A húszas évemben - mikor még azt hittem, a gyermekvállalás olyan, mint amilyennek a reklámok, a romantikus filmek, és a kevésbé őszinte szülők bemutatják -, bizonyos voltam benne, hogy az életem kizárólag apaként lehetne teljes.

Az ex férjemmel sokat beszélgettünk a lehetőségeinkről - felmerült a dajkaanya program, az örökbefogadás, a nevelőszülőség, és az is, hogy egy leszbikus barátnőnkkel építünk családot. Az élet másképpen osztotta a lapokat

- amit akkor szívfájdalomként éltem meg, most áldásnak tetszik. Nem voltunk, nem voltam készen erre a feladatra. Tudom, gyerekre sosem lehet felkészülni. Mégis, most, 44 évesen, annyival többet tudok arról, mit jelent szülővé válni.

A legtöbb barátom, rokonom, kollégám, ismerősöm mára anya, vagy apa - és hála a nyitottságuknak, tisztán látom, értem: nem az időzítéssel volt a gond. Én egész egyszerűen nem szeretnék saját gyereket. A legfőbb okom az elveszítéstől való félelem.

A szívem szakad meg minden veszteségkor - pedig tudom, hogy a halál az élet rendje, tudom, hogy az elmúlás a lét része, és tudom, hogy nincs menekvés, hiszen ha életben maradok, még sok-sok halált kell végignéznem, elviselnem, túlélnem.

De hogy önként iratkozzak fel arra, hogy elveszíthetem azt, akit én “hoztam létre”? Akinek a létezése az én saját döntésem volt? Nem. Tudom, hol vannak a határaim. És azt is tudom, hogy nem minden határ tágítható. De nem ez az egyetlen okom...

Anyukám nekem nem „csak” anya volt. A legjobb barátom is. Intenzív, bensőséges, különleges kapcsolat volt, amiért hálás vagyok. Ugyanakkor, nemcsak támasz, hanem érzelmi középpont is volt. Ebben pedig mindketten sérültünk - életében, halálában.

És innen nézve a szülőség számomra nem csak csodálatos eszmény, hanem aktivált idegrendszer. Egy folyamatos újrajátszása a kérdéseknek: elég vagyok? Szeretnek még? El fognak hagyni? Amitől félteném a gyerekemet, és magamat is.

Szeretem a gyerekeket. Ők is szeretnek engem. Tartunk családi elvonulásokat - ahová az édesanyák, édesapák azért hozzák el a gyermekeiket, mert bíznak bennünk, és mert tudják, látják, érzik a kapcsolódás egyedülálló lehetőségét.

Négyéves keresztlányaink, Manna és Boróka, legjobb barátaink, Kinga és Mátá ikerlányai igazi csodát hoztak az életünkbe. Hónapokat töltünk együtt itt Görögországban, Magyarországon velük, náluk kezdjük, és fejezzük be az utazásunkat.

És nem csak amolyan “nagybácsis” viszonyunk van velük: főzünk nekik etetjük őket, ha kell, pelenkáztunk, ha sírnak, igyekszünk megnyugtatni őket. De a nap végén nagyon jó érzés, hogy azt mondhatjuk: “Jó éjszakát.”.

Tudom-tudom. Lehet ezt önzőségnek nevezni. És talán jogos is - hiszen valóban jobban szeretem a "szabadságomat", mint azt a lehetséges jövőképet, hogy gyerekünk legyen. Ritkán beszélünk arról, hogy egy gyerek nemcsak ad, hanem el is vesz.

Nem rosszindulatból, hanem létezéséből fakadóan. Átrendezi a párkapcsolatot, a figyelmet, az intimitást, a csendet. És vannak kapcsolatok, ahol ez nem gazdagodás, hanem törés. Az én életemben a párommal való harmónia az egyik legnagyobb érték

- a magammal való viszonyom mellett. Évtizdeken át tartott, míg - nem működő, esetenként mérgező kapcsolatokon át - megérkeztünk egymáshoz. Ezt a harmóniát, egyensúlyt nem tudnám önként feladni.

Ha csak nem tenne le valaki egy gyereket az ajtónk elé. Akkor - és ebben is biztos vagyok - bekapcsolna a bennső ösztön, és jó apa lennék. De amíg van választásom, önmagam jó apja és gyermeke szeretnék lenni. Erről írtam a GLAMOUR magazinnak.

A teljes cikkem: https://www.glamour.hu/plusz/eletmod/steiner-kristof-gyerekvallalas/l3g41kl I Steiner Kristóf I

Lépj be a moziba Budapesten - és mikor kilépsz onnan érezd úgy magad, mintha a kis falunk olajfa ligetében sétáltál volna... velünk, és utastársaiddal, akik hozzád hasonlóan békével jöttek.

Kristóf és Nimi vagyunk. Talán találkoztunk már. Talán ismersz, vagy úgy hiszed, ismersz minket. De lehet, hogy most hallasz rólunk először. Akárhogy is, örömmel hívunk meg saját gyártású filmünk első vágatának tesztvetítésére a Mammut moziba.

Huszonöt jegyünk maradt - mivel elsőként visszatérő vendégeinknek, majd a zárt csoportom tagjainak szóltunk, akik majdnem megtöltötték a termet. Most tényleg csak egy mozijegy ára választ el attól, hogy ellátogass hozzánk Görögországba.

Mert hogy a film az itteni elvonulásaink világába hív - egy térbe, amely nemcsak helyszínként, hanem állapotként is létezik. Arcok, mozdulatok, tekintetek, amelyek ismerősnek hatnak - mert valójában nem egymást nézzük, hanem önmagunk tükröződéseit.

A mozi most nem passzív nézőként vár, hanem a saját történeted aktív résztvevőjeként. Mi pedig nem magyarázni jöttünk, hanem emlékeztetni - hogy a figyelem, az egymás felé forduló jelenlét páratlan erővel bír.

Hiszem, bízom benne, hogy április 13-án, hétfőn ünnepelni fogjuk az országunk felszabadulását - ezzel párhuzamosan pedig azt az igazságot is fontonsak tartom hangsúlyozni, hogy az igazi áttörés bennünk - benned, bennem - kezdődik.

19:00 - Érkezéskor mi köszöntünk téged a moziteremben, a Líra pedig készül egy könyves pulttal, ahol ismerkedhetsz "Így is ehettünk" című, legújabb szakácskönyvünkkel, mely épp annyira szól görögországi otthonunkról, mint a főzésről.

19:30 - Amiről szólunk / What We’re All About vetítés - angolul, felirat nélkül. A 35 perces filmben körbevezetünk Methana vulkanikus félszigetén, ahol élünk, bemutatunk a barátainknak, és mesélünk - mindarról, amiért szerintünk érdemes élni.

20:15 - A közönségtalálkozó kérdezz-felelek során beszélgetünk a film létrejöttéről, az alkotókról (az operatőr Nimi bátyja, Omri volt), a (talán ismerős) barátokról akik megjelennek a vásznon, és a közönséget is megszólaltatjuk Moderátor: Wertheimer Kinga.

20:45 - A búcsúzásra is készülünk egy meglepetéssel: bejelentünk egy nagy változást a 2027-es elvonulási szezonnal kapcsolatban, és - miután a 2026-ban már tele van a kis házunk - megnyitjuk az elő-regisztrációt a jövő évi elvonulásokra.

Köszönjük, hogy velünk tartasz - és méginkább, önmagaddal. A jegyedet a Cinema City-nél tudod beszerezni - ezt hozzászólásban pontosítom a bejegyzés alatt. Várunk a fák alatt!

Mikor jön már el a nők ideje?

Persze tudom - minden idő a tiétek is, de én most arra gondolok, amikor végre legalább annyi nő hoz majd nagy döntéseket, mint férfi - közéletben, munkahelyeken... mindenhol! Mert bebizonyosodott, hogy ami van, az nem működik.

És bármilyen sokat haladtunk, mint társadalom, kétségbeejtő, hogy arra kell büszkének lennünk: már téma a bérszakadék, a családon belüli erőszak - ahelyett, hogy szégyellnénk magunkat, milyen lassan haladunk, és normalizáljuk ezt a tempót.

Mert hogy "a nagy változásokhoz idő kell" - kivéve persze olyankor, ha valamelyik a sok elefántcsont tornyában ülő, hetvenes, fehér férfi közül elhatározza: lerohan egy országot, "hogy megmentése a világot".

Áldom a sorsomat, és a döntéseimet, amiért nagyrészt nők vesznek körül. Már gyerekkoromban éreztem, hogy a fiúk társasága rendre bedarált - a megtartó erő helyett. Persze vannak érzékenyen, értékesen férfias férfiak is.

Ám túl gyakran ők azok, akik végül tudatosan kivonják magukat a kommunikációból a patriarchátus toxikus játékait figyelve - ahelyett, hogy erősen, hangosan felszólalnának a tárgyiasítás, a szexizmus, és a rejtett, vagy nyílt nőgyűlölet ellen.

Úgy szeretném megélni, hogy a nagyhatalmakat nők irányítják - személyes környezetemben sok nőt ismerek, akikben jobban megbíznék egy globális prioritáslista kialakításában, mint bármely, épp trónon terpeszkedő férfiban.

Elvonulásaink vendégei 90%-ban nők - ezt pedig annak tudom be, hogy sokkal tisztábban értik: a "lehetőség" szó a külső körülmények alakítása mellett a szabad választást is jelenti. Kívánom minden nőnek, hogy ne kelljen mások életét élniük!

Jövő szombaton, április 18-án este 35 nővel gyűlünk össze a budai STUDIO BEIGE-ben, hogy beszélgessünk szabadságról, döntésekről, újrakezdésekről, célokról, tévutakról, költözésről, utazásról, és otthonokról, erős hangról és belső csendről.

Mindenről, ami tényleg számít. Hálás vagyok, hogy azon férfiak közé tartozom, akik nőkkel dolgozhatnak, lélegezhetnek együtt, és ki merik, akarják, tudják mondani: a mai társadalmi klímában különösen fontos radikálisan hinnetek saját hatalmatokban!

Nem egyéni előadást hozok, hanem teret, ahol kérdezhetünk, kételkedhetünk, kapcsolódhatunk, beszélgetünk - tudatos életről, ösztönös alkotásról, és arról is, hogyan lehet (és kell) több lábon állni úgy, hogy nem veszítjük el a középpontunkat.

Mert olyan világban élünk, ahol könnyű elfelejteni, és büntetlenül elfeledtetni másokkal, milyen sokat ér egy nő, vagy akár egy nőket igaz szívvel és tettekkel is támogató férfi - ha igazi változást akarunk. Nem jövőre, nem tíz év múlva, hanem most.

Kóstolóval búcsúzunk majd, saját a receptjeim alapján készült, tápláló, finom falatokkal. Kommentben küldöm, hol találsz részleteket. Ha pedig eszedbejut egy barátnőd az írásról, küldd el neki is. Ölellek, mint Katát, itt - SzuriDóri fotóján.

Persze nem pont így. Mert ahogyan minden nő, minden ölelés is más. És mekkora erő lakozik - mindben!

A szavazat árát már ismerjük.

Most beszéljünk annak értékéről. És arról, mihez kezdünk vele, és miért. Mert én nem tökéletes jövőt kérek, választok.

Olyan ugyanis nincs. Csak egy olyat, ahol nem kötelező eladni a lelket a túlélésért. Mikor az emberi szenvedés politikai erőforrássá válik a hatalom számára, az már nem csak korrupció, az gonoszság. És semmivel sem lehet igazolni.

Az eszköztelen kormány utolsó leheletével még mindig manipulálni próbálja azokat, aket módszeresen meglopott, a legszegényebbek sanyarú sorsára pedig nem megoldandó feladatként, vagy problémakékt tekint, hanem lehetőségként.

Orbán Viktor és udvartartása úgy tanulmányozza a kiszolgáltatottságot, mintha azok szakpolitikai elemzések volnának. Ki éhes. Ki adós. Ki függ a közmunkától. Kit lehet lehet megijeszteni. És kinek nincs hová mennie.

Ezek a szavazók nem csupán befolyásolva vannak, hanem gondosan „nevelve”. Szemtanúk szerint pénzzel, élelemmel, alkohollal, szerekkel - bármivel, amivel addig lehet tompítani a valóság kontúrjait, míg a beleegyezés jelentése, jelentőssége elmosódik.

Ha ez nem elég, jön a fenyítés: a munka megszűnhet, a segítség megvonható, és nincs család, melyet ne lehetne erővel szétszakítani. Így intézmények, melyeknek támogatniuk kéne, szociális ellátás, gyermekvédelem, szintén eszközzé válnak.

Ha egy védelemnek álcázott szerv a kiszolgáltatottság fenntartásának része, világossá válik: a gondoskodásnak hazudott entitás valójában fegyver - amelynek megvillantásával mégtöbb hatalmat szerezhetnek. Azaz szerezhettek.

Múltidőben. Mert ennek egy hét múlva vége szakad. Itt a történet már nem csak választásokról szól. Hanem arról: mit jelent a „szabad döntés”, ha az életed attól függ, aki a szavazatodat kéri? Ha polgármesterek, rendőrök, kémek végrehajtóvá válnak.

Én ezért szavazok április 12-én Magyar Péterre. Nem azért, mert azt hiszem: a Tisza Párt megoldásokat kínál a társadalmunk összes problémájára. De nem akarják megakadályozni azt, hogy mi, a nép tegyünk a megoldásokért! Egymásért, önmagunkért.

Lélekben, teljes morális támogatásommal én is ott leszek a pénteki Rendszerbontó Nagykoncerten, a Polgári Ellenállás szervezésében, a Hősök terén, majd Athénban, a Magyar Nagykövetségen szavazok, hogyan oly sokan, tömegesen, mi, külföldön IS élő MAGYAROK.

És ahogy ígértem, a kormányváltás után egy héten át ünnepeljük az EGYÜTT győzelmét. Azt, hogy végre saját felelős döntésünk lehet, hogy merre indulunk innen. TE JÖSSZ - 7 esemény Kristóffal | április 13-20. Budapesten, és Szegeden is leszek - találkozunk ez után: ✖️ Péter!

Azért választalak titeket, mert a közös szabadságunkat választom. Benned valójában mindannyiunkban bízom.

Fotó: Judit Maruszky Photography 🇬🇧 👇🏼

We already know the price of a vote. Now let’s talk about its value. And what we choose to do with it - and why. Because I am not asking for, not choosing, a perfect future. There is no such thing.

But there is one where we are not forced to sell our souls just to survive. When human suffering becomes a political resource for those in power, that is no longer just corruption - it is evil. And nothing can justify it.

A government loosing it’power, in its final breaths, still tries to manipulate those it has systematically robbed, while treating the hardship of the poorest not as a problem to solve, but as an opportunity.

Viktor Orbán and his party studies vulnerability as if it were policy analysis on how to save themselves. Who is hungry. Who is in debt. Who depends on public work. Who can be frightened. And who has nowhere to go.

Reportedly, these voters are not simply influenced, not even just raised, they are trained. Using money, food, alcohol, substances - anything that can blur the contours of reality until the meaning, the weight of consent dissolves.

And if that is not enough, punishment follows: jobs can be taken, support systems can disappear, families can be torn apart. Institutions that should provide help - social services, child protection - become tools of force.

If an institution masked as protection becomes part of maintaining this dependence, it’s clear: what is called care is, in fact, a weapon of control - used to demand even more power. And all of this has been pushed to become “normal”.

In past tense. Because in a week, this will end. It’s no longer just about elections. It is about what “free choice” means when your life is in the hand of those who are asking for your vote by force. When mayors, police, spies turn into hangmen.

This is why I am voting for Péter Magyar on April 12. Not because I believe the Tisza Party offers solutions to all of our society’s problems. But because they do not want to prevent us - the people - from creating those solutions ourselves. For each other.

In spirit, and with my full moral support, I will be there at Friday’s System Breaking Grand Concert, organized by Civil Resistance, at Heroes’ Square. Then in Athens, at the Hungarian Embassy, I will cast my vote - just as so many of us HUNGARIANS, who live abroad, but still never stopped being home in Hungary.

And as I promised, after the change of government, we will celebrate our victory- together - for a week, with seven events. Cheering for having the chance to make our own responsible decision about where we go from here. I’ll be in Budapest and Szeged - see you after the X. Péter!

I choose you because I choose our shared freedom. In you, I trust all of us.