Simon Ágnes özvegyek gyásztanácsadója

Az egyik özvegy sorstársunk, akivel dolgoztam, ezt mondta nekem: "Egyszer csak rájöttem, hogy nem velem van a baj." 🤍

Hónapokig azt hitte, egyedül ő küzd azzal, hogy hetekig jól van, aztán megint visszaesik. Azt hitte, ez valamiért csak vele történik, hogy gyengébb, mint másoknak kellene lennie.

Aztán megértette, mi történik ilyenkor valójában. És onnantól kezdve más irányba tudott elindulni.

Ez az a felismerés, amiről szerdán, augusztus 26-án 18:00-kor beszélek az élő, ingyenes online előadásomon. A másodlagos veszteségekről, a visszacsúszásról, és arról, hogy mit tehetsz, amikor legközelebb megint mélyre kerülsz.

Már csak 1 nap van hátra, ha szeretnél ott lenni, most van itt az idő feliratkozni.

👇 A link a hozzászólásban.

🌿 EZ VÁR RÁD EZEN A HÉTEN A GYÓGYULÓ ÖZVEGYEK KLUBJÁBAN 🤍

Újabb hét, újabb lehetőségek arra, hogy egy kicsit közelebb kerülj önmagadhoz, a megértéshez és a gyászod feldolgozásához.

💚 Augusztus havi témánk:

GYERMEKEINK SEGÍTÉSE A GYÁSZBAN
Özvegyként nemcsak a saját veszteségeddel kell megküzdened. Sokszor ott van melletted a gyermeked is, aki ugyanúgy elveszített valakit, csak lehet, hogy egészen másképpen mutatja a fájdalmát.

-Hogyan beszéljünk vele a veszteségről?
-Mit tegyünk, ha bezárkózik?
-Hogyan segítsünk neki úgy, hogy közben mi magunk is gyászolunk?

Ezekre a kérdésekre keressük együtt a válaszokat egész augusztusban. 🌿

💚 Ezen a héten:

☀️ Hétfő 10:00 – Motivációs Hívás
Együtt indítjuk a hetet, egy kis lelki feltöltődéssel és útravalóval.

💬 Szerda 12:00 – Gyásztanácsadás velem
Hozhatod azt, ami most benned van. Egy kérdést, egy elakadást, egy nehéz helyzetet – együtt ránézünk.

🎤 Szerda 18:00 – INGYENES ELŐADÁS velem

Miért csúszok vissza a gyászban?

Talán te is érezted már, hogy hónapok után egyik napról a másikra újra rád szakad a hiány.
„Már azt hittem, jobban vagyok… akkor miért vagyok megint ennyire rosszul?”

Erről fogunk beszélni ezen az ingyenes alkalmon. 🤍

🤍 Csütörtök 19:00
Ez a Klub egyik legújabb programja!
Nincs előadás, nincs kötelező téma.

A Klubtagok beszélgetnek egymással.

Mesélünk a hetünkről, megosztjuk, ami foglalkoztat bennünket, meghallgatjuk egymást, nevetünk, néha sírunk – egyszerűen csak kapcsolódunk.

Mert a gyászban nemcsak szakmai segítségre van szükségünk.
Hanem emberekre is. Olyanokra, akik értik. 💚

📚 És természetesen a Klubban továbbra is elérhető 15+ vezetett gyászfeldolgozó kurzus, amelyeket a saját tempódban végezhetsz.
Ha szeretnél egy olyan közösséghez tartozni, ahol nem kell elmagyaráznod, milyen özvegyként élni, szeretettel várunk.

🤍 Gyere közénk, kapcsolódj, kérdezz, beszélgess és haladj velünk a gyászfeldolgozás útján!

A Klubhoz a csatlakozási linket a hozzászólásokban találod

Napok óta biciklizünk Ausztriában a Salzkammerguti tavak körül.

Gyönyörű tájak, tavak, hegyek, kis falvak…

És közben rengeteg idő van gondolkodni.Nem ülsz autóban.

Nem rohansz egyik programról a másikra. Csak tekersz. Nézed a tájat.

És közben a gondolatok szépen jönnek-mennek.

Ma is így történt.

Egyszer csak azon kezdtem gondolkodni, hogy milyen érdekes dolog a bicikli egyensúlya.

Ahhoz, hogy haladni tudj, egyensúlyban kell tartanod.

Ha kibillensz egyik oldalra, korrigálsz. Ha a másik oldalra billensz, megint korrigálsz.
Ha nem figyelsz, leteszed a lábad.

Megállsz.

Mert egy biciklit nem lehet úgy tekerni, hogy csak az egyik oldalával foglalkozol.

És ekkor eszembe jutott a gyászfeldolgozás.

Mert szerintem az özvegyi gyászban is valami hasonló történik.

Képzeld el, hogy az életed biciklijének egyik oldala az életed.

A másik pedig a veszteséged.

És neked mindkettővel foglalkoznod kell ahhoz, hogy újra egyensúlyba kerülj.

Sok özvegy azonban megpróbál csak az egyik oldalon tekerni.

Programokat szervez.

Jógázni jár.

Zumbázik.

Találkozik a barátnőivel.

Elmegy wellnesshétvégére.

Nyaralni megy.

Színházba, moziba jár.

Munkába temetkezik.

Próbálja telepakolni a napjait.

És ezek egyáltalán nem rossz dolgok.

Sőt.

Nagyon is fontosak lehetnek. Csakhogy van egy probléma.

Ha mindezt azért csinálod, hogy ne kelljen találkoznod a veszteségeddel, akkor tulajdonképpen csak az életed egyik oldalát hajtod.

Haladsz.

Haladsz.

Haladsz.

Aztán egyszer csak hazaérsz.
Bezárul mögötted az ajtó. Elcsendesedik minden. És ott maradsz a másik oldallal.

A veszteségeddel.

A hiánnyal.

A fájdalommal.

A gondolatokkal.

És ilyenkor úgy érezheted, mintha hirtelen megint kibillent volna alattad az egész élet.

Még nem jöttél rá, hogy az állandó elfoglaltság tart benne hosszu távon a fájdalomban.

Pedig valójában nem az életeddel van baj. Hanem azzal, hogy az egyik oldalával foglalkozol, a másikkal pedig nem.

Mert a veszteséged attól még ott van, hogy egész nap elfoglalt vagy.

Ott van akkor is, amikor jógázol.

Ott van a tengerparton.

Ott van a barátnőiddel egy vacsorán.

És ott van akkor is, amikor becsukod este a hálószoba ajtaját.

Ezért nem az a megoldás, hogy még több mindennel foglalod el magad.

Hanem az, hogy a veszteségeddel is elkezdesz foglalkozni.

Mi történik benned?

Milyen gondolatokat ismételgetsz?

Milyen érzéseket cipelsz?

Milyen történeteket mesélsz magadnak?

„Most már mindig egyedül leszek.”

„Nekem már nem lehet jó.”

„Az életemnek vége.”

„Én ezt soha nem fogom tudni feldolgozni.”

„Másoknak lehet új életük, de nekem nem.”

Ezekkel is dolgozni kell.

Mert amíg csak az életed egyik oldalát próbálod működtetni, addig újra és újra kibillensz.

Az élet biciklijét nem lehet féloldalasan tekerni.

Szükséged van az életedre.

És szükséged van arra is, hogy feldolgozd azt, ami történt veled.

Nem azért, hogy elfelejtsd.

Nem azért, hogy kevésbé szeresd.

Hanem azért, hogy a veszteséged többé ne akadályozza azt, hogy újra élni tudj.

És talán éppen ezért olyan fontos megérteni, hogy a gyászfeldolgozás nem egyetlen beszélgetés.

Nem egy jógaóra.

Nem egy wellnesshétvége.

Nem egy „majd az idő megoldja” folyamat.

Hanem szisztematikus, mély munka, amelynek során hónapokon keresztül elkezded megérteni és átdolgozni mindazt, ami a veszteségeddel együtt benned maradt.

És ahogy a biciklin is folyamatosan korrigálsz, úgy az életben is újra meg kell találnod az egyensúlyt.

Az élet és a veszteség között.

A múlt és a jövő között.

A fájdalom és az öröm között.

Az emlékezés és a továbblépés között.

És egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem kapaszkodsz görcsösen.

Nem billensz ki minden egyes emléktől.

Nem zuhansz össze attól, hogy egyedül maradsz otthon.

Hanem újra haladsz.

Egyensúlyban.

A saját életeddel.

❤️

Ha szeretnéd végre elkezdeni tekerni a másik oldalt is, akkor szeretném, hogy tudd Szeptember 5-én indul a következő 5 hetes veszteségfeldolgozó programom, ahol megismerheted a gyászfeldolgozás alapjait, és elkezdheted megérteni, miért nem elegendő egyszerűen „elfoglalni magad” a veszteség után. Hogyan tartod magad benne a fájdalomban az állandó elfoglaltsággal.

Ha érdekel, írd kommentbe: ÉRDEKEL, és elküldöm a részleteket.

Mi köze az általános iskolai osztályfényképnek a gyászfeldolgozáshoz?

Ma reggel pakolás közben a kezembe került egy régi általános iskolai osztályfénykép.

Leültem vele, és elkezdtem nézegetni.

És egyszer csak azon kaptam magam, hogy sorra jutnak eszembe a nevek.

Ez ő volt.

Ő pedig…

És ő…

Szinte mindenkit felismertem.

Pedig hány év telt el azóta?

Negyvenkettő.

Tizennégy éves voltam, amikor befejeztem az általános iskolát.

Most pedig 56 vagyok.

És mégis emlékeztem rájuk.

Emlékeztem arra, ki milyen volt.

Ki milyen csínyt követett el.

Ki kivel barátkozott.

Ki mellett ültem.

Kihez álltam közel, és kihez nem.

Emlékeztem arra is, hogy ki hogyan viselkedett a szünetekben, a tornaórán.

Sőt, még arra is, hogy ki milyen ruhában járt, milyen volt a haja.

És akkor hirtelen eszembe jutott valami.

Sokkal kevesebb időt töltöttem ezekkel az emberekkel, mint Attilával.

Sokkal kevesebbet gondoltam rájuk az elmúlt negyven évben.

Nem nézegettem a fényképüket.

Nem beszéltem róluk naponta.

Nem kerestem őket.

Nem foglalkoztam velük.

És mégsem felejtettem el őket.

Egyetlen fénykép előkerült…

és az emlékeim egyszerűen ott voltak.

És itt érkeztem el a gyász egyik legfontosabb félreértéséhez.

Hány meg hány özvegynek az a reakciója a gyászfeldolgozásra, hogy:

20, 30, 40, 50 évet nem lehet csak úgy elfelejteni.

Én ilyenkor legszívesebben megkérdezném:

Ki mondta, hogy el kell felejtened?

Ki kérte tőled, hogy töröld ki az emlékeidből?

Ki kérte, hogy ne emlékezz a hangjára?

A mozdulataira?

A közös történeteitekre?

A nevetésére?

A közös életetek apró részleteire?

A gyászfeldolgozás nem felejtés.

Sőt.

Éppen az általános iskolai osztályfénykép mutatta meg nekem ma reggel, hogy mennyire nem kell attól félnünk, hogy a gyógyulással elveszítjük az emlékeinket.

Nem fogod elfelejteni.

Nem azért, mert minden nap gondolnod kell rá.

Hanem mert része lett annak, aki vagy.

Ahogyan én sem felejtettem el azokat a gyerekeket, akikkel 40 évvel ezelőtt együtt jártam iskolába, úgy nem fogod elfelejteni azt az embert sem, akivel az életed egy jelentős részét együtt élted.

Az emlékek nem attól maradnak meg, hogy folyamatosan fájnak.

Az emlék és a fájdalom nem ugyanaz.

És talán éppen ezt olyan nehéz elhinni a gyász elején.

Mert sokáig azt gondolhatod:

„Ha egyszer már nem fog ennyire fájni, akkor talán őt is elveszítem még egyszer.”

De nem.

A fájdalmat lehet feldolgozni úgy, hogy közben az emlék megmarad.

A hiányból lehet szeretet.

A keserűségből lehet hála.

A szomorúságból lehet egy olyan emlékezés, amely már nem összetör, hanem őriz.

Nem Attilát akartam elfelejteni.

Azt akartam elérni, hogy amikor eszembe jut, ne mindig ugyanaz a mérhetetlen fájdalom legyen az első érzés.

Hogy tudjak rá szeretettel gondolni.

Hogy megmaradjon bennem mindaz, amit adott.

Mindaz, amit együtt megéltünk.

Mindaz, amit egymásnak jelentettünk.

És hogy közben én is tovább tudjak élni.

Mert a veszteségfeldolgozás nem arról szól, hogy kitörlöd őt az életedből.

Arról szól, hogy feldolgozod azt a fájdalmat, amely az emlékekhez tapad.

És egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem azért emlékszel rá, mert szenvedsz.

Hanem azért, mert szeretted.

És ez a szeretet nem tűnik el attól, hogy meggyógyulsz.

Sőt.

Talán éppen akkor tud igazán a helyére kerülni.

Ma reggel egy régi osztályfénykép emlékeztetett arra, hogy nem kell elfelejtenünk ahhoz, hogy tovább tudjunk élni.

Az emlékek ott maradnak.

A kérdés inkább az:

milyen érzés lesz benned, amikor majd előhívod őket?

Hogyan fogod tudni a fáldalmat szeretetté alakítani egyedül?

Ha szeretnél úgy emlékezni, hogy közben már ne a fájdalom irányítsa az életedet, a Gyógyuló Özvegyek Klubjában várunk. ❤️