Joós Judit Szupervízió

NEM BÍROM az “ilyen” EMBEREKET

De biztos, hogy tényleg mindig velük van a baj?
Vagy lehet, hogy bennünk érintenek meg valamit, amit nehéz meglátni vagy elfogadni?
A pszichológiában ezt a megélést kivetítésnek hívják.
Kivetítés egy rejtett működés, nem rosszindulat sőt többségében nem is tudatos, hanem inkább egy önvédelmi mechanizmus: amit magunkban nehezen fogadunk el, azt sokkal könnyebben vesszük észre másokban.
Eszembe jut róla a mondás:
„Más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem.”
Talán ezért van az is, hogy bizonyos emberek különösen irritálnak minket.
Mert valamiért tükröt tartanak és
kapcsolódnak egy olyan részünkhöz, amit lehet, hogy még magunk előtt is rejtegetünk.

Valakire azt mondjuk, hogy „önző”, mert képes nemet mondani, könnyen lehet, hogy közben bennünk él az a rész, aki szeretne nemet mondani… csak nem meri megtenni.
A kivetítés legnagyobb ára az, hogy amíg kizárólag mások hibáit figyeljük, addig nem látunk rá saját működésünkre, és amit nem látunk át, azon változtatni sem tudunk…
Talán néha érdemes megkérdezni magunktól:

„Miért érint ez engem ennyire?”

Ha válaszolni tudsz erre a nem mindig kényelmes kérdésre sok minden felszabadulhat benned!

Új írásom

Joós Judit cikke megjelent a honlapon, olvassátok!!! ((link a hozzászólásoknál))

Az önleértékelés nem pusztán önbizalomhiány, hanem egy magunkkal hozott kapcsolati struktúra, amely újra és újra megjelenik a munkánk terében és a magánéletünkben is.
Amíg ezt nem tesszük láthatóvá és nem mondjuk ki, addig észrevétlenül szervezi önmagunkról alkotott képünket.

Jó lenne ha ez a lehetőség sok oktatási intézménybe és pedagógushoz eljutna!

PEDAGÓGUS TOVÁBBKÉPZÉS a 2026/2027-es tanévben

A következő tanévben már a szupervízió is megtalálható az akkreditált pedagógus továbbképzések között.

A szupervízió hivatásgondozás, Tapasztalati tanulási folyamat, melynek kiindulási pontja a szakmai személyiség.

A pedagógus hivatásában saját személyiségével vesz részt, az akkreditált tanfolyam célja a szakmai kompetencia fejlesztése, a hatékonyságnövelés, a kiégés megelőzése, a mentális egészségvédelem.

A pedagógusok munkájukat pszichikai megterhelést jelentő, folyamatosan változó környezetben látják el.
Azoknak szól ez a képzés, akik az alábbi problémákkal találkoznak:
• Egyre nagyobb kihívás a szülőkkel való kommunikáció,
• Megterhelő az elvárásoknak való megfelelés,
• A sok feladat között egyre nehezebb kapcsolódni a kollégákkal és a diákokkal,
• Kihívást jelent az átlagtól eltérő gyermekek kezelése,
• Szeretnék újra megtalálni belső erőforrásaikat.

A csoportfolyamat során a mindennapi munkából vett konkrét esetek megbeszélésén keresztül választ kaphatnak ilyen és ehhez hasonló kérdéseikre.

A 30 órás képzés 30 kredit pontot ér.

2026. április 30-ig lehet jelentkezni.

Osszátok meg, hogy minél több pedagógushoz eljusson!

H U L L Á M Z Ó JELENLÉT
(A dezorganizált kötődés bizonytalansága)

Talán már találkoztál saját életedben is különböző kötődési mintákkal: elkerülő, dezorganizált, ambivalens (szorongó) és biztonságos kötődéssel.
Erről a témáról sokat megtudhatunk, ha John Bowlby és Mary Ainsworth munkáit olvassuk.
Most röviden összegyűjtöttem az alapokat, amelyeket érdemes tisztázni:
* DEZORGANIZÁLT kötődés: egyszerre vágyik a közelségre és félelem is attól (ez gyakran trauma, kiszámíthatatlan gondozás következménye)
*ELKERÜLŐ kötődés: érzelmi távolságtartás, az önállóság túlhangsúlyozása
*SZORONGÓ (ambivalens) kötődés: fokozott vágy a kapcsolódásra, alacsony önértékelés, félelem az elhagyástól
* BIZTONSÁGOS kötődés: egyensúly az intimitás és a függetlenség között; könnyebb kapcsolódás, bizalom önmagunkban és másokban, érzelmi támogatás képessége

Ezek a minták nemcsak a magánéletben, hanem közösségekben és a munkahelyen is megjelennek.
Írásomban most a ritkábban említett kötődési mintát munkahelyi környezetben szeretném bemutatni.
De hogyan ismerhető fel a munkahelyen ez a kötődési minta?
* kiszámíthatatlan reakciók
* közeledés után hirtelen visszahúzódás
* nehezen követhető elvárások
* egyszerre vágyik elismerésre, mégis fél tőle
* vezetőként egyszerre élhet meg téged„biztonságként” és „veszélyként”
* kritikára szélsőséges reakciók: lefagyás, sértődés, védekezés vagy túlkompenzálás

Dolgozom egy szupervíziós csoporttal, ahol egy résztvevővel a közös munka elejétől jelen volt egy nehezen megfogható hullámzás.
Időnként kapcsolódó, jelenlévő, nyitott és aktív volt. Máskor viszont mintha eltűnt volna a kapcsolatból: az utolsó pillanatban lemondta a részvételt, vagy távolságtartó, rövid válaszokat adott, esetenként váratlanul erős, kritikus reakciókkal.
Ez bennem is érzéseket indított el és eleinte azt gondoltam, még nem találtam meg hozzá a „kulcsot”.
Amikor közeledett, én is könnyebben kapcsolódtam. Amikor eltávolodott, bennem is megjelent a bizonytalanság.
Néha azon kaptam magam, hogy igyekszem „visszahozni” a kapcsolatot, máskor inkább visszavonultam, mintha elvesztettem volna a kapcsolódási pontot.

A szakirodalom ezt a kliensnél tapasztalt jelenséget dezorganizált kötődésnek nevezi: amikor valaki egyszerre vágyik a közelségre és fél is tőle. A kapcsolat nem egyértelműen biztonságos vagy veszélyes, hanem a kettő között ingadozik.
Fontos felismerés volt számomra, hogy ez az élmény nem marad „a másik oldalán” – hanem bennem is megjelenik.
Hat ránk.
Ettől a felismeréstől kezdve valami finoman megváltozott a munkámban.
Kevésbé próbáltam „jól reagálni”. Inkább arra figyeltem, hogy jelen tudok-e maradni akkor is, amikor a kapcsolat bizonytalan. Tudom-e tartani a teret.
Nem történt gyors áttörés, de lassan változás indult el: kevesebb lett a szélsőség, és egyre inkább fenn tudtuk tartani a kapcsolatot és az együttműködést.

Haladunk.

Hiszem, hogy a nehéz kötődési mintákból is van út a biztonságosabb kapcsolódás felé – megfelelő térrel, figyelemmel és tudatossággal.

Ha érdekel a kötődési minták mélyebb megértése és feldolgozása szupervízió vagy coaching keretében, keress bátran.

V Á L A S Z T Á S

A választások utáni időszak különösen érzékeny terep a segítő csoportokban de akár kisebb közösségekben is.
Nem is feltétlenül az esemény miatt, hanem azért, mert erős, sokszor egymásnak ellentmondó érzelmek jelennek meg egyszerre: megkönnyebbülés, öröm, szorongás, düh, bizonytalanság.
És mindez egy térben, egy időben…
Szupervízorként nem az a feladatom, értelmezzem a helyzetet, vagy egyensúlyt teremtsek az álláspontok között, hanem egy finomabb és talán nehezebb feladat jelenik meg ez pedig megtartani azt a teret, ahol ezek az eltérő belső állapotok egymás mellett megjelenhetnek anélkül, hogy egymást rombolnák.

Amikor az egyik résztvevő örömet él át, a másik ezt könnyen megélheti bántónak, fenyegetőnek és ez oda-vissza igaz, mert a feszültség gyakran abból fakad hogy ki mit él meg. Nem azért, mert a másik „rosszat” mond, hanem mert az ő saját belső állapota nem talál biztonságos helyet az adott térben.
Ilyenkor a beszélgetés nagyon gyorsan elcsúszhat az érvek, magyarázatok, egymás érzéseinek minősítésének irányába.
És ez az a pont, ahol a szupervízori jelenlét kulcsfontosságúvá válik.
Számomra mindig az egyik legegyszerűbb, mégis legerősebb “beavatkozás” az, amikor visszavezetjük a fókuszt az egyéni élményre:
„Most próbálj arról beszélni, hogy BENNED mi történik, nem arról, hogy mit gondolsz a másikról vagy mit mond a másik.
A kérdés nem vitát nyit, hanem teret.
Nem kell magyarázkodni csak jelen lenni saját megéléssel. jelenléttel, visszavezetődve önmagunkhoz.

Azt gondolom,hogy az eltérő érzések jelenléte egy csoportban önmagában nem probléma mert megmutatja, hogy ugyanaz az esemény mennyire különböző belső világokat érint meg, ami segítő szakemberként arra ösztönöz, hogy megteremtsem azt a biztonságos teret ahol ezek a világok és megélések elférnek egymás mellett.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy mit érez, ezért nem nyújtok gyors megoldást, nem osztok igazságot, talán egyfajta csendes tartás és a figyelem van arra az egyszerű kérdésre:
“Ez a történés vagy élmény mit indít el bennem”

rajongók

N E H I D D EL

Az önismereti munka alapja, hogy ne fogadjunk el semmit automatikusan, mondhatnám azt hogy ne hidd el.
De ez talán nagyon “sarkosnak” hatna…
Ha valami felkelti az érdeklődésedet, gondold végig, tapasztald meg, próbáld ki.
Vizsgáld meg, hogy téged személy szerint hogyan érint egy helyzet, ne csak általános tézisekben gondolkodj.
Ugyanakkor maradj nyitott arra, hogy a saját megélésed nem az egyetlen nézőpont.
Viszont ami a számodra tartósan igaznak bizonyul, az válik a te tudásoddá és amely formálódhat is. 🫶
Felnőtt éned joggal igényli a megértést, a tudást és az állítások bizonyítását.

A M I K O R V A K O N követed…
(Az idealizálás árnyoldala)

„Ő olyan, amilyen én szeretnék lenni.”„Hiszek benne.”
“Ő meg meri mondani...”

Ezek a tudalatti kimondatlan érzések elsőre tiszteletnek is tűnhetnek, de van egy pont, ahol ez már nem tisztelet, hiszen úgy nézel fel valakire, hogy közben alárendeled magad.
Ez a fajta idealizálás ott válik problémává, amikor: elkezded átvenni a násik ember nézőpontját kérdések feltevése nélkül, és a saját megérzéseidet figyelmen kívűl hagyod, vagyis egyre kevésbé hallod a saját hangodat…

De vajon mi lehet valójában mögötte?
Ez a fajta megoldás sokszor nem is a másik emberről szól, vagy a másik személyiségéről, hanem arról, amit benned képvisel:
Talán a bátorság, a harag,
a határozottság,az agresszió (amit te inkább inkább erőnek látsz) vagy a szabadosság, (szabadság helyett)?
Ezek sok esetben olyan részek önmagadban, amelyeket:
* elnyomtál
* vagy nem tanultál meg használni
* vagy félsz megélni
Hagyod hogy ebben a formában működj, sőt így egyszerűbb is, ha valaki más „éli meg helyetted”.
Te pedig:
* követed
* támogatod
* igazolod
Mi ennek a viselkedésnek a veszélye?
☝️Észrevétlen kialakulása a függésnek, amely nem kérdőjelez meg dolgokat, amikor akkor is véded, amikor benned már kétely jelenik meg és a saját határaidat szép lassan feladod.
Könnyen mondhatjuk, hogy ilyenkor inspirálódunk, de ez már nem az, hanem ez egy átruházott identitás!

Az igazi változás akkor történik meg amikor megszűnik a kérdések nélküli követés, amikor visszalépsz és figyelsz magadra és a környezetedre, amikor ki mered mondani te is amit eddig nem mertél, határt húzol és vállalod a konfliktust nem valaki mögött hanem szemben a másikkal.

Mert hidd el : az amit másban annyira csodálsz…nem hiányzik belőled sem.

“A szupervízió tehát nem egyéni luxus és nem válságkezelés, hanem rendszerszintű öngondoskodás “
Jó írás : Gara Kata szupervizor - coach gondolatai .

szupervizorok.hu

S O K Á I G

azt hittem, hogy az életem alakulását főleg a külső körülmények határozzák meg.
“Hogy nincs időm, hogy nem vagyok most alkalmas rá vagy majd később…”
És ha őszintén belegondolok, ezek nagyon kényelmes magyarázatok voltak, levették a felelősséget azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ha a “világ nem engedi”, akkor nincs mit tenni…

De rájöttem : legtöbbször nem a körülmények tartanak vissza, hanem az, amit közben magamnak „mantrázok”.
Ismerősek ezek a mondatok?
„Á, majd később.”
„Majd ha nagyobb gyakorlatom lesz, akkor megcsinálom.”
Sokáig én sem kérdőjeleztem meg ezeket a mondatokat de ma már tudom: valójában régi minták voltak.

Gyerekkori élmények, korábbi – sokszor fel nem oldott kudarcok, közel álló emberek negatív visszajelzései mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kialakuljon bennünk egyfajta belső gát. Egy idő után ezek annyira beépülnek az identitásunkba, hogy már fel sem merül: lehetne ezt másképp is látni.

Változás ott kezdődött, amikor elkezdtem figyelni magam hogy mi is a reakcióm, amikor egy kihívással találkozom?
Lépek… vagy inkább visszahúzódom?
És ha visszahúzódom – mit mondok közben magamnak?
A következő lépés már nehezebb volt: megkérdőjeleztem ezeket a gondolatokat.
„Tényleg nincs időm?”
Vagy csak félek a bizonytalanságtól, az ismeretlentől ?
Ezek a kérdések segítettek eltávolodni attól, amit addig automatikusan igaznak hittem, de volt egy pont, ahol azt éreztem: egyedül nehéz tovább haladni.
És itt lépett be az életembe a coaching és a szupervízió szakmai közege.
Ebben a támogató térben tudtam először igazán ránézni ezekre a belső mondataimra.
Volt valaki velem, aki kérdezett, visszatükrözött, és segített más nézőpontokat is meglátni.
Lépésről lépésre kezdett átalakulni a belső monológom.
„Nem most van itt az ideje” helyett:
„Lehet, hogy nem érzem magam teljesen késznek – de attól még megpróbálom.”
És ezzel a dinamikával együtt más is változott: elkezdtem lépni, cselekedni.

Ma már szupervizor–coachként támogatom a hozzám fordulókat, ahol a belső mondatok kimondhatóvá, megérthetővé – és átírhatóvá válnak.

I L L Ú Z I Ó I N K

Egy szupervíziós ülés alkalmával egyszer csak felszínre került bennem egy kérdés, amely azóta sem hagy nyugodni…

Miért ragaszkodunk ennyire az illúzióinkhoz? ☝️
Illúziót “ gyártunk” és ha a valóság értelmezéséről van szó könnyedén építünk fel történetet egy félmondatból, érzéseket olvasunk ki egy tekintetből, és következtetéseket gyártunk egy hallgatásból.
És ami igazán érdekes: ezeknek a történeteknek sokszor jobban hiszünk, mint a tényeknek.

De miért védjük az illúzióinkat akkor is, amikor már látszik, hogy nem teljesen állnak stabil lábakon?☝️

A pszichológia szerint ennek egyik kulcsa a kötődési mintáinkban rejlik.
Azokban a korai gyermekkor érzelmi tapasztalatokban, amelyek során megtanultuk, milyen egy kapcsolat, mit jelent a biztonság, és lehet-e bízni a másik emberben.
Ezek a tanult minták csendben dolgoznak bennünk, és megjelennek mind a munkahelyi környezetünkben, mind a magánéletünkben.
Ha például valaki azt tanulta meg korán, hogy a kapcsolat bizonytalan, könnyen kialakulhat egy belső történet.
Egy olyan narratíva, amelyben a kapcsolódás iránti vágyunk annyira erős, hogy a másik ember apró gesztusaiból – egy mosolyból, egy figyelmes mondatból vagy akár egy véletlen érintésből – egy egész érzelmi világot építünk fel.
És közben észre sem vesszük, hogy valójában nem a másik embert látjuk, hanem a saját vágyaink tükrét.

Igen, az illúziók különösek…
Egyszerre védenek és becsapnak.
Védenek, mert pillanatnyi értelmet adnak a bizonytalanságnak, és becsapnak, mert a saját belső történetünket kezdjük el objektív valóságnak hinni.

De mi van, ha mi magunk tartjuk életben az illúzióinkat? ☝️

Talán ha az illúzió eltűnik, akkor szembe kell néznünk a valósággal, a bizonytalansággal, vagy akár a saját régi sebeinkkel?

Azt gondolom,hogy el kell jönni egy olyan pontnak az életünkben, amikor meg kell állnunk, és fel kell tennünk magunknak egy egyszerű, mégis nehéz kérdést:
Amit látok… az valóban a másik ember?
Vagy csak a saját történetem róla? ☝️