24/06/2026
Egy bevásárlóközpontban vásároltunk a lányommal és már a negyedik üzletbe mentünk be, hogy megtaláljuk a számára megfelelő cipőt. Holnap kezd a legelső munkahelyén, nyári diákmunka, egy hotelben fog felszolgálni és szigorú előírásoknak megfelelő cipőt keresünk. Én türelmes voltam, mert erre szántam az időmet, de a kamaszlányom érzései eleinte unalomba fulladtak, majd kezdte feladni a dolgot, végül elkeseredett, mivel nem találtuk meg azt a cipőt, ami méretben is jó lenne neki.
A zsúfolt polcok között futkosott a tekintetem, mert segítségére akartam lenni a vásárlásban, ám nagyon bántó párbeszédre lettem figyelmes. Egy másik sor irányából jöttek a hangok:
„Te csak ne keresgélj nekem semmit! Eddig is csak itt ültél, te balf..., annyira szerencsétlen vagy. Majd szólok én az eladónak, akit te soha nem lennél képes megtalálni…” – egy idősebb hölgy dünnyögte rosszindulatúan a férjének, aki csendben meghúzódva, a nyakát válla közé húzva ült közvetlenül a nő mellett és jámboran figyelte ahogy a nő sorra pakolja le a polcokat. A nő lázas pakolása közben pedig megállás nélkül folytatódott a szidalmazás.
Elhűlve hallgattam pár pillanatig, arra vártam, hogy egy visszafogott veszekedés fog kibontakozni a szemeim előtt. Azonban a férfi nem kapott dührohamot, csak némán figyelte a feleségét.
A mi cipővásárlásunk is elhúzódott, így volt szerencsém találkozni az említett párral néhány sorral odébb és meglepődve konstatáltam, hogy a nő – bár már fel-alá sétálgatott férje mellett a sorok között, nézegette a kirakott árut – még mindig szünet nélkül szapulta őt:
„Te soha nem segítesz nekem, nem lehet rád számítani, azt sem tudom mit keresel itt. Egy ilyen hülyével, mint te, nem is tudom mit lehet kezdeni.”
Halkan mondta, mintegy magának, a férje pedig mögötte haladt teljes nyugalomban, több papírtáskát tartva a kezében. Nyugalom, türelem és végtelen megértés a férj részéről. Nem akartam rájuk nézni, úgy tettem, mintha nem hallanám.
A lányom közeledett futva, megtalálta a méretben is megfelelő cipőt.
„Anya, hallottad? Az a nő megállás nélkül szidja a férjét. Szegény bácsi!”
„Igen, sajnos hallottam. Na, ilyen feleség ne legyél soha.” – jegyeztem meg neki, de ő megnyugtatott, hogy soha nem lenne képes így bánni egy férfival. Megegyeztünk abban is, hogy a férj türelme elképesztő.
Semmit nem tudok arról, hogy a fenti szituációban lévő emberek milyen viszonyban vannak egymással, mi történt velük egy órával vagy egy évvel korábban, csupán a hölgy monológjába hallgattam bele akaratlanul. Nyilvános helyen, ha akarja az ember, ha nem, megtörténik az ilyesmi.
Mégis készületlenül ért, és rám is hatott az az ellenségesség, ami kérlelhetetlenül áradt a hölgyből. Hiheti azt valaki, hogy a férj gyáva volt és meghunyászkodott és talán a kiszolgáltatottsága miatt nem állította le a feleségét. Azonban létezik egy olyan verzió is, amikor egy házaspár a hosszú évek alatt jól kiismerte egymást és tudják, hogy az ilyen megnyilvánulások lefutnak, mint egy hanglemez, véget ér a monológ és kikapcsol a zenelejátszó. Nem kell vitába szállni, mert felesleges. Ez egy magas szintű hozzáállás: elengedni a csendes vagy hangos dühkitöréseket, nem beleállni, hanem csak hagyni, hogy kifusson.
Kérlek, figyeld meg, hogy amikor beleállsz egy vitába, az olyan, mint a tűz, amelyre egyre több fát pakolnak, nem fog kihunyni a lángja. Minél alacsonyabb érzelmi szinten van valaki (például dühös, ellenséges, zaklatott, vagy szomorú), annál inkább nem szabad beleállni a veszekedésbe és visszadobni neki a labdát. Építő megoldások csak magas szinten zajló párbeszédből jönnek létre.
Persze tudom, hogy az affinitás hirtelen, vagy egy ideje fennálló csökkenése hihetetlenül letaglózó tud lenni egy párkapcsolatban.
A párod lefejti magáról az ölelésre otthagyott kezed és úgy viselkedik, mintha az ellensége lennél és ez a visszautasítás egyszersmind nyomasztó és megalázó érzés is.
"Ne érj hozzám!"
Vagy:
"Most inkább hagyjál békén!"
Ezek a mondatok hideg elutasító magatartással párosulva bárkiből nyomorult érzést válthanak ki.
A tiltakozás néha szavak nélkül történik meg: egyszerűen nem szól hozzád, próbál szándékosan figyelmen kívül hagyni.
Egy váratlan stressz, egy munkahelyi zaklatottságot, egy családi konfliktushelyzet, mind kiválthatják ezt a viselkedést.
A legnagyobb hiba, amit ilyenkor el lehet követni az, hogy hasonlóan ellenséges stílusban válaszolsz rá, hibáztatóan, vádaskodva, visszavágva.
Ne mondd azt, hogy:
„Látod, én megint próbálkozom, te pedig ellöksz magadtól.” Vagy: „Megint én közeledek, de te csak erre vagy képes.” Se ezt: „Nézz már magadra, hogy viselkedsz, ne legyél már olyan, mint egy hisztis ….” „Annyira visszataszító vagy ilyenkor!” Kérlek, semmi ehhez hasonlót ne mondj egy dühös embernek.
Elhiszem, hogy óriási önuralomra, türelemre és emberi nagyságra van szükség az ellenséges és visszautasító magatartás figyelmen kívül hagyásához.
Azonban ne felejtsd el, ez csupán az első reakció, ami addig tart, amíg a párod meg nem nyugszik. A dühös kisgyereknél is hasonló megnyilvánulással találkozunk. Időt kell hagyni neki arra, hogy megnyugodjon, és amikor megfelelő időpont kínálkozik, akkor lehet újra közeledni felé.
Ha már lehiggadt, akkor meg lehet beszélni vele, hogy mi történt, mi bántotta, mi nem tetszett neki és akkor már LEHET RÓLA ÉPELMÉJŰ BESZÉLGETÉST FOLYTATNI. A normális hangú beszélgetés pedig majd megnyitja az utat a helyzet kezeléséhez és ki lehet dolgozni azt, hogy a jövőben hogyan kerüljétek el a hasonló helyzetek kialakulását.
Egy, a párodat érintő sérelem miatti jogos kifakadást csak empátiával, és megértő hozzáállással lehet orvosolni.
Hogyan gondolhatná a párod, hogy valóban szereted őt, ha egy nehéz helyzetben neked is az a legelső reakciód, hogy ráripakodsz vagy hibáztatod őt. Ez még akkor is igaz, ha összevesztetek valamin és úgy érzed neked volt igazad. Ha ez így van, akkor még inkább szükséges lenne a másik fél megértése és dühének csillapítása.
Szóval ne add fel az önuralmad csak azért, mert a másik személy nem megfelelően viselkedik és ne alacsonyodj le odáig, hogy visszavágsz és beleállsz az ő alacsony szintű kommunikációjába. Ez olyan, mint amikor valaki szúrt sebbel jön, te pedig sót szórsz a sebbe. Nem fog begyógyulni, hanem még több lesz a szenvedés.
Miért lennél kevesebb attól, hogy nem hajtogatod a magadét és nem próbálsz a másik fölébe kerekedni?
Ha van elég önbizalmad, magabiztosságod, akkor nincs szükséged arra, hogy bárkit is legyőzz vagy mindenáron igazold a saját hibátlanságodat, netán megtorold a vélt vagy valós sérelmet. A magabiztosság és emberszeretet mások gyarlóságai fölé tud emelni és ez az, ami tiszteletet vált ki az emberekből.
A cipőboltban történt eseten eltűnődve emlékszem, hogy a lányom első reakciója az volt, hogy megsajnálta a férfit. Amikor beszélgettünk róla, azt mondta, hogy szerinte vissza kellett volna vágnia, hogy megvédje magát.
„És akkor mi történt volna?” – kérdeztem.
Hamar belátta, hogy ezzel még kínosabb patáliának lettünk volna fültanúi, ami még több feszültséggel járt volna.
Szerintem itt a férj valódi nagyságot gyakorolt. Bizonyára ismerte a felesége módszereit, tudta, hogy egy idő múlva elmúlik, ezért sztoikus nyugalommal kivárta a végét. Így ő került ki ebből győztesen.
Fejleszd az önbizalmad, növeld a magabiztosságod és gyakorold a kommunikáció művészetét a mindennapokban.
Járj nyitott szemmel, és figyeld meg a világot, a benne zajló párbeszédeket, és vond le a tanulságokat, amiket használni tudsz az életben.
Kívánom, hogy az érdeklődésed soha ne veszítsd el, mert ha kifelé nézel, a belső világod megnyugszik.
Szeretettel, Edit
