Mesepedagógia

VAKSÁG A népi kultúrában és a társadalomban, a vaksággal és általában a fogyatékossággal kapcsolatban kétféle attitűd jellemezte (és jellemzi ma is) az embereket. A „normálistól” való ijesztő eltérés és tudáshiány, félelmet ébresztett, csúfolódást, gúnyolódást generált. Nyelvünk számos olyan szólást őriz, amelyek a vakságot a butasággal, a figyelmetlenséggel vagy a botladozással azonosítják, sőt a folklórban régen természetesnek számítottak a testi hibákra épülő, kegyetlennek tűnő rímek, amelyekkel a kolduló vagy nehezebben mozgó vakokat hergelték. A csúfolás-gúnyolás, gyakran a félelem és a tehetetlenség durva kompenzálása volt. Egy olyan világban, ahol a túlélés a kemény fizikai munkán múlt, a vak ember azonnal felesleges szájnak, súlyos gazdasági tehertételnek minősült a család számára. Azért is féltek a közösség tagjai a vak embertől, mert úgy hitték, a vaksággal járó szerencsétlenség vagy átok „ragadós” lehet, vagy hogy a vak embernek – a látása hiánya miatt – köze van a túlvilági, sötét erőkhöz. A világ minden táján jellemzőek a vakokat kegyetlenül „megtréfáló” káröröm mesék, amelyekben falnak vezetik őket, árkot ugratnak velük, kavicsot dobnak közéjük, hogy összeverekedjenek. Ez a kirekesztő, empátiadeficites, stigmatizáló, lekezelő attitűd nem tűnt el nyomtalanul, a társadalom egy része ezt a szemléletmódot máig is őrzi, gyakorolja, mesÉLI.
A népi kultúra másik szeletében, a vakság olyan állapot, ami arra tanít, hogy a világot nemcsak a szemünkkel ismerhetjük meg. Vak mese és énekmondók, bölcsek- táltosok- sámánok, mesehősök alakja őrzi a tudást, hogy a vakság, a bölcsesség kapuja, szem sokszor csak a látszatot látja. A néphagyomány felismerte és ezeken a történeken keresztül elismerte, hogy a világ megismerésének a szemrevételezésen alapuló megfigyelés csak az egyik – és sokszor a legcsalókább – módja. A megvakított vagy megvakult hős kénytelen a belső hangjára, a megérzéseire, más érzékszerveire és segítőire hagyatkozni. A szem és a látás elvesztése a mesékben gyakran a belső látás, a tisztánlátás megszerzésével párosul. A vak hősök a felszín mögé látnak, megérzik az igazságot-hazugságot, nem téveszti meg őket a látszatvilág. A tündérmesékben a fizikai látás elvesztése nem tragédia, hanem a szellemi újjászületés feltétele: a hősnek le kell hunynia a szemét a külvilág illúziói előtt, hogy kinyílhasson a belső szeme az örök igazságokra.
Hogy melyik szemléletmód szerint gondolkodik egy társadalom, azon is múlik, milyen történeteket adunk tovább, mit mesélünk. A Népmesekincstár Mesepedagógia Műhely minden mesélője, minden mesekönyve és minden meséje tudatosan az érzékenyítő és együttérző, természetes elfogadást támogató szemléletmódot erősíti. Hiszünk a mesélés erejében és abban, hogy amilyen történeteket átadunk a következő generációnak, olyan mintákat építünk be a gondolkodásukba. Közös érdekünk, hogy bármilyen fogyatékosságról legyen szó, a továbbadott narratíva ne a kirekesztést, a félelmet vagy a gúnyt örökítse tovább, hanem a méltóságot, a belső értékeket és a kölcsönös felelősségvállalást, és utat nyisson a valódi emberi értékek és a belső tisztánlátás felé. A fogyatékosságot különleges lehetőségként bemutató ősi történetek hidat képeznek a belső megélés és a külvilág között, érzelmi azonosulás lehetőségét kínálják. Ezek a mesék segítenek abban, hogy a következő generáció már ne a félelem vagy a lekezelés, hanem a méltóság és a kölcsönös felelősségvállalás nyelvét beszélje, egy befogadóbb és támogatóbb társadalmat építve.
Te mit mesÉLSZ?


Illusztráció: Láng Anna In: Bajzáth Mária (vál.): Gingalló.

HŐ(S)ÉG A sivatagi kultúrák (például az arab, berber, beduin vagy észak-afrikai népek) meséiben a hőség szerepe alapvetően megváltozik a mérsékelt övi mesékhez képest. A sivatagi folklórban a hőség állandó létezési keret, a mindennapi valóság alapja. A sivatagi vándorlás során a hőség leolvasztja a hősről a társadalmi rangot, a fényűzést és a felesleges vágyakat. Csak az életben maradáshoz szükséges legtisztább lényeg: a hit, a találékonyság, a nemes alázat és a kitartás maradhat meg. Míg a mérsékelt övi mesékben az ellenfél, boszorkányok vagy sárkányok képében támad, a forró égöv meséiben a legveszélyesebb ellenfél, a hőség szülte illúzió csapdája vagy a forró szélből születő dzsin. A hőségben vibráló horizont hamis oázisokat, hűvös tavakat és kincses városokat vetít a szomjazó vándor elé, és gyakran ugyanezt teszik a kiszámíthatatlan dzsinnek is. A forró égöv meséi arra tanítják a hallgatóságot, hogy a hőségben (vagyis a válságos időkben) nem a szemünknek vagy a vágyainknak kell hinni, hanem a belső iránytűnek, a józanságnak és az ősi tradícióknak. A forró égöv meséiben megfordul a napszakok szerepe. A hős nem pirkadatkor indul el, a tűző nap és a hőség ideje alatt a sivatagban megáll az élet. A beduin törzsi történetek, vagy az Ezeregyéjszaka meséi szinte mindig este, a tábortűz mellett, a hűvös éjszakában játszódnak és kezdődnek el. A Hold és a csillagok nem a sötétséget, hanem a megváltást, a navigációt, a pontos irányt és az életet jelentik. Mivel a sivatagi hőség halálos, a mesékben a víz és az árnyék megosztása az ember legfőbb morális kötelessége. Ha a hős a legnagyobb hőségben érkezik meg egy idegen sátrához, a házigazda köteles őt befogadni és vízzel kínálni – még akkor is, ha az illető a legnagyobb ellensége. Aki a hőségben megtagadja a vizet a vándortól, az a sivatagi mesékben a legsúlyosabb átkot vonja magára, és a történet végén szörnyű büntetést kap. A sivatagi mesékben tehát a hőség nem egy leküzdendő akadály, hanem a létezés törvénye, amelyhez az embernek alázattal alkalmazkodnia. Míg az európai mesékben a hős sokszor fegyverekkel, várak építésével vagy technikai leleménnyel győzi le a természetet, a sivatagi hőség ellen szinte semmilyen emberi eszköz nem hatásos. Amikor a hős az égre néz, a transzcendens világ világosságot gyújt a lelkében, szakrális oltalmat kap. Amikor az emberi lehetőségek teljesen elfogynak a hőségben, ott kezdődik az isteni kegyelem. Ahhoz, hogy a hős befogadhassa a csodát, teljesen ki kell üresednie (szomjaznia kell). A forróság elégeti a gyarló egót, a hamuból születik a hős igazi arca és jelleme. A hőség a totális egyenlőség megteremtője: a gazdag kalifa aranypáncélja ugyanúgy nem véd a nap ellen, mint a koldus rongyai, a forróság egyformán sújtja őket. A hőség és a szárazság arra tanít, hogy a természet erőivel szemben a technokrata gőg és a pénz teljesen hasztalan; a túlélést kizárólag a természeti erők tisztelete és az egymást segítő összefogás biztosíthatja. Ennek a tudásnak az elsajátításában segítenek a mesék.

Nemzetközi és hazai felmérések adatai, szókincs- és rajzvizsgálatok bizonyítják, hogy nagyon sok gyerek szakadt el a gyümölcsös- és konyhakertek, szántóföldek valóságától, a gyerekek rendkívül kevés időt töltenek a természetben. Vidéken és városokban egyaránt jellemző, hogy a 3-12 éves korosztály nem ismeri fel a legegyszerűbb haszon-és gabonanövényeket, a paprikát és a paradicsomot a boltok műanyag dobozos termékeivel azonosítják, a túró zacskóban kapható, a dinnye és a szamóca fogyasztása nem kötődik évszakokhoz. Szókincsükből kikoptak a földműveléssel kapcsolatos alapfogalmak, és gyakran képtelenek megkülönböztetni és megnevezni a növényeket. Nem ismerik azt az utat, amit a gyümölcs, zöldség vagy gabona megtesz a termőföldtől az asztalig. Számukra a hagyma nem egy gondoskodást igénylő élőlény, hanem a szupermarketek polcain lévő élettelen árucikk. A növényvakság és generációs emlékezetvesztés a természettel kapcsolatban, közvetlenül veszélyezteti a természethez való viszonyukat, fizikai-és mentális egészségüket, és nehezíti a környezetvédelem iránti belső igény, motivációk kialakulását.
A népmesék természethez való kapcsolódásunk ősi kódjait hordozzák. A mesélés az az eszköz, amellyel újra láthatóvá tehetjük a természet és a kertek rejtett csodáit. Ha története lesz az almafának, a gyerek a valóságban sem csak tűzifát lát majd a fákban, hanem élő lényeket, tisztelendő társakat, akik gyümölcsükkel ajándékozzák meg az embert. Ha mesét mondunk a répák titkos föld alatti életéről, vagy az első paradicsomról, a történet segít felépíteni az érzelmi kapcsolatot, segít megjegyezni a növény nevét, és konyhakert hirtelen megtelik ismerősökkel. Ez a kötődés segít átalakítani a tudományos élőlény fogalmat, kézzelfogható, érzékelhető és érzelmekkel teli valósággá. A mese által felébresztett kíváncsiság vezeti ki a gyereket a kertbe és a természetbe, hogy saját szemével lássa, saját kezével érintse meg a földet, a fát, a növényt, az állatot. A természetkapcsolat pontosan úgy épül, mint az emberi kapcsolatok. Időt szánunk a természetre, megtanuljuk az állatok-növények nevét, megismerjük a történetét, barátkozunk, megszertjük, védjük-óvjuk, vigyázunk rá. A mese segít megtalálni elveszített egyensúlyt, és megalapozza a világra való rácsodálkozás képességét.

A nyári szünet előtti utolsó két hét, a szokásosnál is intenzívebb. Ma reggel dedikálással kezdtem a napot, 4 óvodának dedikáltam ballagásra könyveket. Óriási megtiszteltetés, hogy 250 gyerek kap Népmesekincstár mesegyűjteményt útravalónak. Ma családi mesedélutánnal, örömtűzzel zárom a napot Piliscsabán egy oviban. Szerdán Bálint Ágnes Mesekonferencia Vecsésen, csütörtökön két mese-és élményséta a Margitszigeten, pénteken pedagógus képzés Budapesten, szombaton délelőtt TETT-mesepályázat könyvbemutató a Természettudományi Múzeumban, szombaton kerekasztal beszélgetés az Ünnepi Könyvhéten a Mesélő Pedagógus és Könyvtáros Díjról, mesélés, utána dedikálás.
A nyitott programok plakátjai alább, remélem valahol találkozunk!

Pedagógusnapon azzal az örömhírrel köszöntök minden pedagógust, hogy:
Idén is díjazzuk a mesélő pedagógusokat és könyvtárosokat!
Az Ünnepi Könyvhéten Bajzáth Mária mesepedagógus, a Népmesekincstár Mesepedagógia Műhely szakmai vezetője és Balázs Eszter Anna, a Lampion Könyvek főszerkesztője jelenti be a díjra való jelentkezés részleteit a Vörösmarty téren június 13-án, szombaton 17:00-kor.
A pályázat feltételeinek ismertetője után kerekasztal-beszélgetés a mesélés fontosságáról
Bajzáth Máriával, mesepedagógussal, a Népmesekincstár Mesepedagógia Műhely szakmai vezetőjével,
Balázs Eszter Annával, a Lampion Könyvek főszerkesztőjével,
Hagymássy Krisztinával, a Könyvtárostanárok Egyesületének elnökével és
Kánya Andreával az nlc.hu főszerkesztőjével.
A díjat a Lampion Könyvek és a Népmesekincstár Mesepedagógia Műhely alapította az nlc.hu támogatásával.
A díj nagykövete 2026-ban: Szabó T. Anna, író, költő, műfordító
Hiszünk abban, hogy minden mesélő pedagógus a világ rendjének és jobbá tételének őrzője, mivel életre szóló lelki és szellemi útravalót ad. Ezért hoztuk létre a Mesélő Pedagógus és Könyvtáros Díjat, hogy elismerjük azokat, akik a népmesék bölcsességével formálják a gyerekek világképét.
Időpont: június 13., szombat 17:00
Helyszín: Ünnepi Könyvhét, Vörösmarty téri színpad
A személyes bejelentés után, a pályázat részleteiről az online felületeken is olvasható lesz a tájékoztatás!

Ennél mesésebbet most nem tudok Gyereknapra mesélni:
"Olyan fórumot hozunk létre, ahol a gyerekek és fiatalok rendszeresen elmondhatják a véleményüket az oktatásról, a gyermekeket érintő ügyekről és a jövőjükről szóló kérdésekről – és ahol ez a vélemény valóban számítani fog.
Mert a gyermekközpontú gondolkodás nem egy jól hangzó szlogen. Azt jelenti, hogy figyelünk rátok. Meghallgatunk benneteket. És helyet adunk a hangotoknak."

Miniszterként az első Gyereknapomon egy számomra különösen fontos kezdeményezést szeretnék bejelenteni.

Az Oktatási és Gyermekügyi Minisztériumban létrehozzuk a Gyermek- és Ifjúsági Részvételi Csoportot.

Hiszek abban, hogy a gyerekekről és a fiatalokról nem lehet úgy döntéseket hozni, hogy közben nem hallgatjuk meg őket. Nemcsak véleményük van az őket érintő kérdésekről, hanem értékes tapasztalatuk, tudásuk és sokszor egészen új nézőpontjuk is.

Azt szeretném, hogy a jövőben a fiatalok ne csupán elszenvedői vagy véleményezői legyenek a döntéseknek, hanem valódi partnerei azok alakításának.

Ezért olyan fórumot hozunk létre, ahol a gyerekek és fiatalok rendszeresen elmondhatják a véleményüket az oktatásról, a gyermekeket érintő ügyekről és a jövőjükről szóló kérdésekről – és ahol ez a vélemény valóban számítani fog.

Mert a gyermekközpontú gondolkodás nem egy jól hangzó szlogen. Azt jelenti, hogy figyelünk rátok. Meghallgatunk benneteket. És helyet adunk a hangotoknak.

A konkrét forma kialakításáról szóló közös gondolkodást már el is kezdtük diákokkal. Ezt a munkát a következő hónapokban folytatjuk, és szakmai szervezetek tanácsát is kikérjük annak érdekében, hogy valóban olyan részvételi intézmény jöhessen létre, amely hitelesen képviseli a gyerekek és fiatalok sokszínűségét, és érdemi lehetőséget teremt a döntések alakításában való részvételre.

Ilyen kezdeményezés még nem volt a magyar oktatásirányításban. Éppen ezért nem szeretnénk elsietni. A részletek itt különösen fontosak. Nem egy újabb formális egyeztető fórumot szeretnénk létrehozni, hanem egy olyan közösséget, amelyben a fiatalok véleménye valóban megjelenik, és valódi súlya van. Sok munkánk lesz még vele, de azt remélem, hogy egy olyan intézményt tudunk közösen felépíteni, amely méltó a gyerekek és fiatalok bizalmára.

Boldog Gyereknapot kívánok minden gyermeknek és fiatalnak! ❤️

(részlet egy tanuló leveléből, ami nemrég érkezett a postámmal)

Első osztályos koruk óta mesélek és mesélnek a tanítóik is az AKG-ban azoknak a gyerekeknek, akik ezeket a képeket rajzolták. Ahányan vannak annyifélék lehetnek, annyifélét gondolhatnak és érezhetnek. Senki nem akarja őket uniformizálni, akkor is kapnak rétest, ha nem lépnek egyszerre. Szabadok, okosak, érzékenyek, őszinték, önazonosak. Az AKG tényleg gyerekközpontú iskola, fantasztikus munkát végeznek a pedagógusok. Nemcsak elméletben tudják, hogy a valódi figyelem nem parancsszóra születik, hanem igaz szóból, kölcsönös tiszteletből és szabadságból.
Mesélés közben sem szabályozzuk túl a gyerekeket, nem ülnek „szépen” körben. Földön, padon, széken, dőlnek, borulnak, nyúlnak a kiskamaszok. Néha belemorranak a mesébe, súgnak egymásnak valamit, de ahogy fokozódik a történet feszültsége mindig sűrűsödik a csend, megszületik a varázslat, és a sokféleségből egyszer csak MI lesz, valódi együttlét. És olyankor az AKG-s kiskamaszok nem azért figyelnek egy órán keresztül az egymást követő történetekre, mert muszáj, hanem mert a történet és a közös meseélmény fontos nekik.
Minden gyereknek járna a megértés, a türelem és a bizalom, járna a megbecsülés, hogy a sokféleségüket ne javítandó hibaként, hanem értékként kezeljék, és járna egy olyan iskola, ahol a mese nem egy feladat, hanem a lélek és a képzelet legtermészetesebb szabadsága.

A Kertünk népmeséi hetek óta sikerlistás, ami óriási elismerés minden olvasótól. Külön nagyon-nagyon köszönöm a rengeteg pozitív, jókedvű, lélekemelő üzenetet, személyes történetet, képeket, emlékeket. Néhányat megosztok. "Örömöm sokszorozódjék a te örömödben..."