14/12/2016
Óvodatörténeti és játéktörténeti kiállítás a Kis Oviban
Egyik szemünk sír a másik nevet. Nevet, mert nagy élmény volt megszervezni ezt a kiállítást és rengeteg jó embert ismertünk meg, sír, mert a kiállítás apropója sajnos az, hogy bezárt a Kis Ovi. Biztos sokakban felmerült a kérdés, minek küzdenek még, hiszen már úgyis bezárt, nincs mit tenni. Igen sajnos bezárt, de mindenképpen szerettünk volna méltóképpen elbúcsúzni a Kis Ovitól, úgy ahogy azt megérdemli, egy több, mint 64 évre visszatekintő intézmény. Úgy gondoltuk, hogy egy óvodatörténeti- és játéktörténeti kiállítással emlékeztünk meg az elmúlt 64 évről.
November 26-án egy napsütéses délután nyitottuk meg a kiállítást, ami ezt követően még egy hétig megtekinthető volt. Nagyon sokan eljöttek, ami azt jelzi sokaknak fontos volt ez az intézmény.
Szívszorító és megható volt látni sokak szemében a könnycseppeket, ezért már megérte a sok munka és fáradozás. Feltörtek a régi emlékek, nosztalgiáztunk.
A megnyitón a kiállítás háziasszonya, Bődi Eti visszaemlékezéseket olvasott fel, melyet szeretnénk az olvasókkal itt is megosztani. Elsőként fogadják szeretettel Hartay Jánosné Jutka óvó néni visszaemlékezését.
Szeretettel köszöntöm a kiállítás megnyitóján résztvevőket, a támogatókat, a szervezőket!
Sajnálom, hogy nem lehetek itt, ezért fogadják el tőlem ezt a néhány gondolatot. 1989-2008-ig, 19 évig jártam a Kis Oviba, illetve dolgoztam itt a Szent Erzsébet úti Óvodában.
Mit adott nekem ez a sok év?
A hivatásom csúcsát, sikereket, szeretetet, szép napokat, családias nyugodt alkotó légkört.
Mitől volt családias? Testvérek sora iratkozott be ide, mondogatták is a dajka nénik: itt mindenki rokon, vagy szomszéd. Két csoporttal kezdtük. Volt úgy, hogy hatvan gyermek járt ide.
Az óvodai nevelés jellemzője az érzelemdús, családias légkör, az óvó-védő gondoskodás, amely biztosítja a sokoldalú fejlesztést. A testi – lelki szükségletek kielégítése elsődleges. Megfelelő igényességgel, megfelelő szakmai felkészültséggel, a pedagógiába vetett hittel szereztük meg a tekintélyt a szülők előtt.
A Nyitott óvoda hagyományőrző, környezetvédő programmal azt is jelentette, hogy egyre több rendezvényen vettek részt a szülők. Az ünnepek, ünnepélyek nem jöhettek létre a szülők segítsége nélkül. Anyagi segítséget az évről-évre megrendezett Ovi Bál hozott. Az eszközöket bővítettük, a kellemes esztétikus környezet kialakítására ebből a pénzből tudtunk költeni. Az apróbb vásárlásokból lett új függöny, terítők, játékok; már egyre nagyobb dolgokra is telt. Udvari játékokat, mászókákat vehettek birtokukba a gyerekek. A kis közösségből adódott, hogy a gyermekek és felnőttek között igen erős érzelmi kapcsolat alakult ki. Derűs, boldog gyermek csak érzelmi biztonságban nőhet fel. 2005-re bekövetkezett a leépítés, kényszernyugdíjazás, egyre kevesebb gyermek, csoportösszevonás. Újabb nyugdíjazás. Három felnőtt maradt a hétből. Napjainkban pedig bekövetkezett a legszomorúbb döntés, a bezárás.
Köszönet a kiállítás rendezőinek, lehet nézelődni, emlékezni, felidézni az élményeket.
Kívánok mindenkinek ilyen szép nyugdíjas éveket, hívnak, várnak, tartom a kapcsolatot úgy a munkatársakkal, mint a szülőkkel.
Hartay Jánosné Jutka óvó néni
Szeretettel írta meg visszaemlékezését az egykori Kis Ovis, Lázár Andrea.
Kedves Óvó nénik, Dajka nénik és Kis Ovis Társaim, kedves Jelenlévők!
Andrea Spiro vagyok, de talán Lázár Andrea néven jobban ismernek odahaza. Néhány héttel ezelőtt volt óvodás társam Szécsi Viola azzal a kéréssel fordult hozzam, hogy írjak néhány sort Kis Ovis emlékeimről. Köszönettel fogadtam ezt a felkérést, de mennyi időnk is van erre? :)
Ami a Kis Oviról elsőnek az eszembe jut, az épület; ahogy bekanyarodtam az utca sarkon, mindig ott állt, mindig mosolygott rám az ablakokba helyezett dekorációkon keresztül. Hívogatott, gyere be! Azután ahogy lenyomtam a kiskapu nyikorgó kilincsét, már alig vártam, hogy a folyosó ajtóhoz érjek, és végre bent legyek.
Odabent a hosszú folyosó fogadott. Az a folyosó, amikor kiscsoportos voltam, mindig a másik végén ülő nagyokat néztem. Milyen jó nekik, ok mindent meg tudnak csinálni önmaguk, gyorsabban öltözködnek, hamarabb kint lesznek az udvaron, vagy segíthetnek kitolni a kocsit az edényekkel a dajka néninek. Én is nagy akartam lenni. Amikor végre a nagycsoportos fogasok mellett állhattam, a kicsikre irigykedtem. De jó nekik, ők még itt maradhatnak az oviban néhány évig.
A csoportszobákban - és gondolom mindannyian így emlékszünk- volt öröm, boldogság, nevetés, barátság, es persze vita, sírás is. De a leglényegesebb dolog az volt, hogy a felnőttek szerettek, vártak rám, megöleltek, megsimogattak. Olyan volt belépni a Kis Ovi csoportszobáiba, mintha otthon az egyik szobából a másikba mentem volna át. Csak ahhoz a másik szobához kétutcányit kellett gyalogolnom.
Hogy mire emlékszem?
A barátságokra, amit ott kötöttem. A szeretetre, amit ott kaptam. Arra a sok mindenre, amit ott tanultam. És a forgódobra a nagy diófa alatt, a mászókán fejjel lefele lógva eltöltött órákra, a traktorgumiban való bújócskára, az orgonabokrok közötti kukucskálásra, az ebédes kocsi kerekeinek zajára, a hosszú séták utáni versenyfutásra a Szt. Erzsébet utca sarkától az óvodáig. Arra, amikor farsang napján az óvó nénik megengedték, hogy ráálljak az asztal tetejére, és az első alkalomra amikor végre én is a hazajárósok között álltam, hogy egyedül menjek haza.
Na persze a csínytevésekre is! :) Amikor Manci óvó néni 10-szer elmondta, hogy az alma még nem érett, senki ne vegye le a fáról - és a bokorban elbújva ettük a zöld gyümölcsöt, amíg a fülünknél fogva húzott ki onnan bennünket. Vagy amikor Szitó Imre bácsi és Juliska néni jött panaszkodni, hogy néhányan célba dobáshoz használjuk a kamrájuk kisablakát és kezében felmutatta a bizonyítékot, az óvoda udvarán lehullott szilvát. Az orgonára, amit letörtem, hogy óvó néninek adhassam, még akkor is, hogy tudtam aznap nem dicsérnek meg.
Az első napra, amikor nem nyitottam be a kapun, mert mar iskolába kellett mennem. Végre én voltam az, iskolatáskával a hátamon, akit az ovisok a kerítésen keresztül csodáltak. Én mégis inkább a másik oldalon szerettem volna lenni.
Ez az érzés mindig elkapott, amikor elsétáltam az óvoda mellett. Örömmel köszöntem be az udvarra, ha láttam, hogy kint vannak a gyerekek es az óvó nénik. Be kell valljam, arra vártam, hogy visszakiálltsanak és behívjanak látogatóba. És éppen az volt, amit mindig megtettek nem hiszem, hogy tudták, mennyit jelentett nekem. Ahogy megint lenyomtam a kapu kilincsét, újra Kis Ovis lehettem. Teljesen mindegy, hogy akkor már gimnáziumba jártam.
Azokban az években sokat kérdezte Manci óvó néni és Erika óvó néni is, eldöntöttem-e, hova megyek tovább az érettségi után? Már akkor határozott elképzelésem volt, hogy az ő nyomdokaiba lépek. Hiszen ők voltak, akiknek az elsők között elújságoltam, hogy felvettek az Óvónőképzőbe. Tehát nincs mese, még legalább 3 évig nem szabadulnak meg tőlem, mert biztos hozzájuk jövök majd gyakorlatra. A főiskolai gyakorlatok alatt megint sokat tanultam a Kis Oviban dolgozó óvó - és dajka néniktől. Megmutatták, és teljes szeretettel adtak át nekem az évek tapasztalatait, már mint leendő munkatársuknak. Mint ahogyan évekkel azelőtt óvodásukként, felnőttként is a javamat akarták. Végre megtudtam, miért örök fiatalok ők - a gyerekek szeretete, nevetése a csodaszer.
Azóta több, mint 20 év telt el, és a mindennapokat most már a világ másik végén, az Amerikai Egyesült Államokban élem. Több 10 ezer kilométer választ el szeretteimtől, szülőfalumtól, így a Kis Ovitól is. De minden nap, ahogy átlépem az itteni óvoda küszöbét ahol dolgozom, ugyanaz az érzés fog el, mint annak idején óvodás éveimben - haza jöttem. Remélem én is olyan emlékeket hagyok a gyerekek szívében, mint amiket én őrzök a Kis Ovis óvó nénikről. Mert bevallom, nem könnyű - ahogy itt mondják: "Fill their shoes."- a cipőjüket betölteni.
Az ablakok nem mosolyognak már, a kapu sem nyikorog, az óvoda bezárt. De az emlékek mindannyiunk emlékezetében, szívében megmaradnak. Amikor gyermekeinknek a saját gyermekkorunkról mesélünk, biztos vagyok benne, hogy a Kis Ovis évek történetei is előkerülnek.
Kívánok hát mindenkinek csodás emlékezést! Ne feledjétek, Kis Ovisnak lenni csodálatos!
A megnyitó zárásaként felavattuk az emléktáblát, ami mindannyiunk örömére örökké őrzi majd a Kis Ovi emlékét.
Ezúton szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki megtisztelte jelenlétével a kiállítást, a megnyitón közreműködőknek, akik kölcsönadták féltve őrzött régi játékaikat, és akik bármilyen formában támogatták, hogy ez a kiállítás létrejöhessen.
Egy korszak lezárult, továbbléptünk, de sosem felejtünk el Kis Ovi!
Kis Ovisok Szülei
