27/11/2025
A hála nem egyenlő a toxikus pozitivitással.
Nem próbálja rózsaszínre festeni a valóságot.
És azt sem mondja, hogy kötelező mindig jól lenned.
Mit mond a toxikus pozitivitás?
👉 Mosolyogj, légy hálás. Másnak rosszabb.
👉 "De legalább..."
👉 Semmi baj, csak maradj pozitív.
Miközben te azt érzed: köszi, most éppen minden totál kiakasztó körülöttem. Mégis mitől lennék pozitív?
A valódi hála ezzel szemben:
💛 nem tagadja le a fájdalmadat
💛 nem arra biztat, hogy told el magadról, söpörd a szőnyeg alá a nehéz érzéseidet
💛 nem kér arra, hogy állandóan pozitív légy.
Ehelyett engedi, hogy azt érezd, amit érzel, miközben ad egy apró kapaszkodót a sok nehézség mellé.
A hála nem a valóságot helyett van, hanem mellette. Elfér mellette a fáradtság, a bizonytalanság, a veszteség, a kétség, és mindezek mellett képes fényt sugározni.
"Sebaj, minden csodás" - ez nem a hála. A valódi hála ez:
💛 Fáradt vagyok. De jó, hogy volt ma tíz nyugodt percem!
💛 Nagyon sz*r napom volt. Hálás vagyok, hogy volt valaki mellettem.
💛 Ma kiborítottak a gyerekek. Jó volt este mégis összebújni velük.
És az is teljesen oké, ha vannak napok, amikor semmit nem találsz, amiért hálás lehetnél éppen.
A toxikus pozitivitás le akarja cserélni a megéléseidet. A hála inkább iránytű. Segít észrevenni, hogy a szép és a nehéz egymás mellett is létezhet, a kettő nem zárja ki egymást.
Elmeséljem, hogy én mikor kezdtem tudatosan foglalkozni a hálával?
Amikor felmondtam a munkahelyemen, de még nem tudtam, mi lesz a következő lépésem. Volt egy kiskamaszom, egy kisiskolásom és egy ovisom, akik a legkülönbözőbb triggerpontjaimat nyomkodták folyamatosan, amit anyósom tetézett az állandó kritikával és aggodalmaskodással. És ha még azt éreztem volna, hogy a férjem mellettem áll, de nem: rendszeresek voltak közöttünk a súrlódások.
Amikor épp nem tüzet oltottam valamelyik fronton, folyamatosan az járt a fejemben: hogy a fenébe lesz ez valaha jobb? Kész, itt a vége, elválunk, és különben is alkalmatlan anya vagyok, és sosem lesz olyan munkám, ami belefér az életünkbe?
Akkor olvastam egy cikket a hálanaplózás hatásairól. Bár azt éreztem, "hát persze, mégis miért lennék én most hálás", a cikk annyi előnyt sorolt fel, hogy gondoltam, megpróbálom. Esténként az ágyam szélén ültem a ceruzám végét rágva, és próbáltam előásni a belőlem ömlő panasz mellett a hála pillanatait.
Idővel egyre könnyebben ment. Az első gondolataim gyakran azok voltak: ma tényleg nincs semmi. De ha tovább gondolkodtam, valami apróságot mindig találtam - a sok 💩 mellett. Kiderült, hogy ott vannak azok akkor is, ha rossz.
Végül kialakult, hogy három dolgot írtam fel minden este. Egy általánosat - mi volt jó ma - és kettőt a fő problémás területeken, az anyaságban és a párkapcsolatban. Hosszútávon döbbenetes szemléletváltást és önfejlesztést jelentett úgy, hogy sosem tagadtam meg, hogy amúgy, közben nehéz.
A hála tényleg olyan, mint egy fénysugár: ráírányította a figyelmemet arra, hogy VAN szép a nehézség mellett. Létezik a kettő együtt.
Számodra hol húzódik a határ a hála és a "muszáj jól lennem" nyomása között? Elmeséled kommentben?
