Schillinger Zsuzsanna- coaching, családgyógyítás, tanulástámogatás

Önismereti meseállítást és hangfürdőt tartunk Pasaréten jövő pénteken.
Erre az egy alkalomra is lehet most csatlakozni!
Várom a jelentkezéseteket!
Részletek:
https://www.facebook.com/events/pasar%C3%A9ti-%C3%BAt-36-budapest-1026-magyarorsz%C3%A1g/a-n%C5%91i-l%C3%A9lek-mes%C3%A9i-csal%C3%A1di-mint%C3%A1k-old%C3%A1sa-feln%C5%91tt-mese%C3%A1ll%C3%ADt%C3%B3-csoport-%C3%A9s-hangt%C3%A1lf%C3%BCr/1580958602914457/

Megviselődtünk ebben a télben. Hideg, nehéz napok vannak mögöttünk. De a naptár lapjai peregnek. Még egy hónap és lassan elindul az élet a fák törzseiben, a föld alatti hagymákban, magokban, és újászületik a teremtett világ. Vajon te is újászülethetsz vele, vagy tovább viszed terhes zsákjaid, válladat feszítve, derekad meghajtva?
Miért tennéd…?

Csak csendben, csak halkan

A ló még az istállóba kötve, nem vetettük elé a parazsat. Az őszi vetés a földben pihen. Még csak percekkel nyugszik később le a nap.
Nem kell rohanni, nem kell kapkodni. Puhán lépkedjünk a megmaradt hóban.
Pihenj, töltődj, hogy a tavaszi nagy takarításhoz legyen erőd!
Addig lépteidet a szíved ritmusához igazítsd. Én is így várlak majd: csenddel, gyertyafénnyel, mesével, és a renddel, amit ha fel is borítunk, mindig ott van a világban és visszaigazodhatunk hozzá.
Ehhez igazodnak a következő időszak programjai is, amire nagy szeretettel várlak: az év eleji labirintusjárásra, melegben, teával és Strochmayer-Kluták Évi jóvoltából hangtálak gyógyító rezgésében. Nem rohanunk, de lépünk előre. Magunk mögött hagyunk egy nehéz évet, bekukucskálunk a mélybe, megfogjuk lelkünk kinyújtott kezét, vezessen át minket valami újba.
Január végén Kalshang Tashival Pestre, a XVI. kerületbe visszük a mesét és a hangtálakat. Ott indul majd a második meseállító csoportom. Az elsőben kilenc bátor csoporttag kelt velem útra a mesék birodalmába, hogy a népmesék egyetemes tudásának tükrében önmagukkal nézzenek szembe. Őszinte, gyógyító találkozásokká váltak ezek az esték, közösség teremtődött, ahol valódi támogatás született.
Bízom benne, hogy az érdi folytatás mellett új csoport is megkezdi a munkát, lehet már jelentkezni is.
Lassan lépünk, nem sietünk, de megállni sem állunk meg, ahogy a szél, a víz, a tűz és a fagyottnak látszó föld is változik, alakul köröttünk.

Schillinger Zsuzsa
www.schillingerzsuzsa.hu

erdi labirintus

Délután jönnek hozzám a gyerekek. Nagyváros középosztály leszármazottai jellemzően. Mind fáradtak. Nekem lenne a feladatom, hogy feloldjam a nehézségeiket, szorongásaikat, félelmeiket, amiket iskolában, otthon magukba gyűjtenek. Nyúzott kis arcok. Feszesre húzott szájak, üres, távolba révedő tekintetek. Ha kérdezek, először gépiesek a válaszok, iskolásan fogalmazottak, mondják, amit szerintük hallanom kellene. Mikor kérem, beszéljenek kedvük szerint, a saját szavaikkal, érezhető a zavar.
Van, hogy haragosak, tudom, nem rám, mégis nekem kell a falat lebontanom. Falak mindenütt, amik elzárják őket, leginkább önmaguktól.
Egyre sérülékenyebbek és egyre sérültebbek. Már nem halkítja le magát a felnőtt világ, ha a gyerekszobába lép, már sáros bakanccsal ront be az ajtón.
Mindent tudnak, de sokszor semmit sem értenek abból, ami körülveszi őket. Viszik, cipelik a világ feszültségét, az információáradat idegrendszeri terhét és sehol senki, aki megmentse őket. Csak legyintünk, teher alatt nő a pálma (minden évben meghallgatom valakitől ezt a mondatot, sosem keressük a valódi értelmét, csak szajkózzuk és örökítjük tovább).
Elvárásokba, határidőkbe, kategóriákba, értékítéletekbe feszülő hétköznapok. Ritka ünnepek, amibe levegő árad, napsütés és föld illata vegyül. Alig van szabad percük, természetben töltött idejük, valódi jelenük, öt érzékszervvel egyszerre fogható tapasztalatuk.
Azt hisszük mindenük megvan. Pedig alig van valamijük. Csapdában vannak, ahogy csapdában vergődnek szüleik is, akiket szintén feszít a rengeteg elvárás. Egy részét maguk építették maguknak, ahogy annak idején én is megépítettem a magamét, hogy aztán lebontsam.
A változásnak nyoma sincs, a régit felváltja egy másik ugyanolyan. Az iskolában tankönyvre meredő szemek ma a falra vetített ppt-t nézik, majd kész vázlatot magolnak.
Egy gyerek felneveléséhez egy afrikai mondás szerint kell egy egész falu. Városi életünkben ez nincs sehol. A közösségek szétestek, a családok szétmentek, az iskola a tanterv, tanagyag és 45 perces tanóra bűvöletében nem ér rá valódi közösséget építeni.
Pedig ezt a problémát csak közösségi szinten lehetne megoldani, itt egy fecske nem csinál nyarat, sem szülői, sem pedagógus körben. Ehhez olyan egymásba vetett bizalomra volna szükség, amit én a környéken sem látok. Örök optimizmussal remélem, nem kell válsághelyzet ahhoz, hogy egyszer létrejöjjön az újrakapcsolódás, és a problémafelvetésen túl is lehessen kisközösségekben kommunikálni.

Schillinger Zsuzsa
www.schillingerzsuzsa.hu

REND-ben vagy?

Csak rohanunk, öles léptekkel gyűrjük magunk alá a napokat. Vágyakozunk, de halogatjuk a megvalósítást. Fáradunk, mert nem tudjuk követni a változásokat, túl sok, túl gyors, sokszor érthetetlen a világ. Sok a zaj, elveszett benne a hangunk. Egymásra nézünk, de nem látjuk egymást, mert a közöttünk lévő távolság tele van információval.
Családban élünk, de nem is tudjuk, mi is az, logisztikai menedzsment, vagy gazdasági szövetség…
Keressük magunkat, a gyökereket a lábunk alatt, értékeket, ami nem változik keddről-szerdára, válaszokat újabb kérdések helyett.
Ezért fordulunk a mesékhez, melyek keletkezzenek a Föld bármely pontján, közös emberi problémákat, érzelmeket, örömöket és fájdalmakat jelenítenek meg. A mese hős útja a mi utunk, a problémától a megoldásig.
Beállunk a mese terébe, felvesszük a mese szereplőinek helyzetét, majd megkeressük a saját megoldásunkat, a saját feloldozásunkat. Ezzel a tudással gazdagodva, elhagyva a mesét is valós érzelmi megoldással lépünk vissza az életünkbe.
A mese útja a rendetlenségből a Rend felé vezet, mely nem borítható fel saját pillanatnyi érdekeink, vagy a külvilág fokozódó nyomása szerint.
Szeptember második felétől indul felnőtt mesecsoportom, ahová várok szeretettel minden önmagán dolgozó, a nyugtalanságban, a követhetetlen változásokban, a belülről feszítő érzésekben biztos pontokat keresőket.
A csoport első alkalommal nyitott, majd a csoporttagok elköteleződhetnek a folytatásra zárt csoportként.
Érdeklődés, jelentkezés a [email protected] címen lehetséges.

Várlak téged is szeretettel!

Elrabolt élet

Szerelemben fogant, szeretettel kívánt lélek. Oda indult, ahol egy édesanya úgy hitte, szeretni nem bűn. Így hát szeretett. Valakit, aki méltó volt rá, de akit megrángatott az élet és nem tudta teljesíteni az ígéreteket? Valakit, aki méltatlan volt rá? Valakit, aki helyett döntöttek, vagy aki döntésképtelen volt?
Nem tudom.

Ez az édesanya maga volt a szeretet, de őt a szeretet és a gondoskodás nevében eltiltották ettől a szerelemtől. Tudták, mi a jó neki, mire van szüksége ahhoz, hogy a jövője szebb legyen. Ezzel vették el tőle a jelenét és törölték el a jövőjét.

A szerelemben fogant, szeretettel kívánt lélek és az eltörölt jövőjű édesanya talán sosem látták egymást. Talán egy pillanatra igen. Talán egy hosszú, fájó pillanatra igen.

Elrabolták a szerelemben fogant, szeretettel kívánt élet jövőjét, az ölelő kar helyett hideg kezekbe adták. Elvették a nevét. Titkokat növesztettek köré, elképzelt múltat, kitalált életeket. Alternatív valóságot, amiben soha többé nem lehetett tisztán látni.

Kapott helyette ellátást, rideg tartást, kiszámíthatatlan, szeretetlen éveket. Olykor felé nyúló, majd őt ellökő kezeket a megtartó ölelés helyett.

Vékony alakja szívóssá edződött, vágta magát át az életen. Árnyékára falat húzott, könnyeit elapasztotta. Sosem tudta kimondani, hogy szeretlek, de volt egy zsigeri emléke róla, egy mély kút alján sötétlő víztükör, ennek maradványai vitték át az életen. Magára nem jutott belőle, adni sem nagyon tudta, így tükröződni sem látta, ha mások szemébe nézett.

Elrabolt élete hívta, várta, de a földi kötelességeit teljesíteni számára nem volt kérdés. T***e teljes erővel, összeszorított foggal, ennek túlfeszítettségéből kipattanó erőszakosságával.

Elrabolt életét maga elől is eltagadta, fájdalmában feketére színezte, haragjában apró darabokra tépte. Életeket adott, de ezek is elrabolt életek lettek, küzdelmesek, a nehézségeket természetesnek elfogadók.

Ebben a feketére színezett tájban nem lehetett észrevenni a fekete hajú asszonyt. Évtizedekig állt a sötétben, míg be nem szűrődött az első fénysugár a sárga virágos rétről, a kék pillangó szárnyának rezdülésekor.

Hosszú fekete haja, karcsú alakja ugyanolyan fiatal, mint elrabolt lánya teste volt öregen is. Elcserélt élete munkájától cserzett keze, lábfeje idegenül csatlakozott nem változó testéhez. Mintha várt volna valamire, mintha megállt volna benne az élet, miközben haja őszre váltott és megtanulta magához ölelni a vele élő macskákat.

Hosszú, fekete hajú, vékony, fiatal asszony. Karját nyújtja, kézfeje az enyémre kulcsolódik, simogatni kezdi ujjaimat. Szemembe néz, beleszédülök a felém áradó szeretetbe, ismeretlenül ismerős, megragadó érzés. Fogom a kezét és nézek a szemébe, oldódnak az évtizedek alatt megfeszült izmok.

Most érzem igazán, lánya elrabolt élete milyen magasságokat kaphatott volna, mit vettek el tőle, milyen hiánnyal élt. Ki lehetett volna, ha a fekete hajú, vékony, csodálatosan szép asszony egy pillanatnál hosszabb időre tarthatja a karjaiban, mikor erre a világra született.

Életet kaphatott volna. Anyám.

Magunkba zárva

Egyéleti személyiségünk fogságba ejtette a lelkünket. Lett egy tapasztalásunk arról, kik vagyunk. Lettek sejtéseink arról, hogyan látnak minket a többiek, meglep minket a különbség, magunkat másnak hisszük.
Életünk első felében, vagy sokszor még tovább, személyiségünk egy régi mintát követ. Azok vagyunk, amivé életünk kezdeti azonosulásaival és ellenállásaival váltunk. Nincs szabadságunk- hiedelmek, szokások, családi és társadalmi tradíciók, traumák, tagadások, hárítások, kivetítések neveltek minket és formálták azt a működő ént, aki a világban él és cselekszik.
Így láthatatlan a valóságunk, nemcsak mások, de saját magunk számára is. Önmagunk által magunk elől kitakart önvalónkat keressük aztán, apránként próbáljuk feltárni később, önismereti utunkon.
Puzzle darabkáink kiásása szükségszerűen küzdelmes, megszokott megoldásaink rendre elhárítják a szembenézés lehetőségét.
Ijesztő látni sosem volt szabad akaratunk, ahogy szüleink, nagyszüleink reagálnak bennünk, válaszolnak helyettünk akkor is, mikor mi már elharapnánk a nyelvünk.
Fordulóponthoz érkezünk: szétszedni önmagunkat csak azzal a bátorsággal lehet, ha előre elfogadom, hogy nem tudom, mi érkezik. Alávetem magam a felsőbb akarat bölcsességének, Miközben a gondolkodás, az ítéletek, kész válaszaink fogságban tartanak minket, biztonságot is adnak. Ha jól nem is vagyunk, legalább a hatalmunk megvan a helyzet felett, még a vesztes helyzetek felett is. Hiszen a biztonsági zónán átvágni azonnal félelmet generál, mi pedig olyan rosszul bírjuk a szorongást.
Elszántan kell elviselnünk ennek feszültségét a túllépéshez, míg már nem kívánkozunk visszalépni.
Mi adja az erőt ehhez az elszántsághoz? Ritkán a kíváncsiság, gyakrabban egy krízis.
Mikor minden összeomlik, kiélesednek a helyzetek, elvesznek a kapaszkodók. Rálátunk mit és hogyan tettünk, alattunk tisztán látszik a földbevájt keréknyom, amiben megrögzötten lépkedtünk. Elvesztünk, mert elveszítettük önmagunkat, nincs egy tiszta gondolatunk.
De ha elég bátrak maradunk, lent a gödör alján lesz majd egy pont, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk, ahol semmi sem marad, csak a hideg, légüres tér. Lassan megszületik itt az első szabad lélegzetünk. Megtelik a tüdő, a mocsárba süllyedt lélek kiszabadul, és elindul felfelé a felszínre.
Új élet születik, mely törékeny, páncélok nélküli, ezért óvni-védeni kell, de nem elszigetelve, önvédelemmel, hanem kapcsolódva a szeretet erejével.
Ekkor még egyszer jön a kísértés: elfogadható-e ekkora ajándék. Itt állva kell véglegesen kimondanunk az igent a nálunk nagyobb teremtő erőnek.

www.schillingerzsuzsa.hu

Kommentben megosztom veletek annak a július végi kétnapos programnak a linkjét, ahol velem együtt lépkedhetsz az őszinte önmagad felé. Várlak!

Félni tanultunk

Bizalommal jöttünk a világra, de mára már nem bízunk a világban. Félni tanítottak minket a szüleink, a nevelőink, és ezt a félelmet érezzük a bőrünk alatt, a testünkbe égve.
Azt tanultuk, hogy az életet az erősebbek irányítják, akik megmondták mindig, mit csinálunk rosszul, vagy éppen mit csinálhatnánk jobban.
Félelemmel teli emberként félelemmel teli embereket neveltünk.
A parentifikáló szüleink mellett attól féltünk, nem tudunk mindent megoldani, és elbukunk. Legjobban saját magunktól félünk, hogy kevésnek bizonyulunk. Egy életen át hajszoljuk az elismerést, de a magunk torkát nem tudjuk elengedni.
A szoros függésben tartott gyermekként pedig a világtól féltünk. Anyánk, apánk jelentette az egyetlen fogódzót, minden más ismeretlen, zavaros, megugorhatatlan volt.
Félelemmel teli szülőként a tökéletes nevelési módszereket keressük. Ebben a tökéletesség keresésben neveljük félővé a gyerekeinket, adjuk át félelmeinkkel terhelt hiedelmeinket.
Minden hiedelem egy kötél, mely szorít és fojtogat. Levenni egyszerű lenne, de oly rég a nyakunkon van, hogy levételével együtt járna a félelem, ezért inkább ott hagyjuk, ahol van.
Félni tanulva járomba hajtjuk a fejünket, bénán hallgatjuk a szónokokat, akik szintén félelmük által vezérelve mondják egyre hangosabban a magukét.
Félünk a szomszédainktól, a főnökünktől, nem állunk ki az érdekeinkért, hiszen félelmükben félelmetesek ők is. Hangosan rázzuk az öklünk, hogy ne látszon a szemünkben a rettegés, mi van, ha a másik az erősebb, és alul maradunk.
Félelmünkben nyomást gyakorlunk a téves biztonságérzet reményében. Félelmükben nyomást gyakorolnak ránk a biztonságérzetük reményében. Félünk, miközben nyomást gyakorolnak ránk, behódolunk a biztonságérzet reményében.
Ahogy félni megtanultunk, megtanulhatunk nem félni is. Nem fog menni karikacsapásra, de aztán mégis meglesz egy karikacsapás alatt.
Akkor, amikor megértjük, hogy minden körülöttünk saját magunk hangja, saját tükrünk, saját elménk játéka, saját illúziónk fogja vagyunk.
Akkor kiléphetünk a fényre, kilazíthatjuk elfehéredett ujjainkat és tiszta fényt lélegezhetünk be.
Ehhez nem kell mást tenni, csak elengedni a mindent és a semmit, a hozzájuk való félreértett ragaszkodásunkat. A kérdés csupán: önként tesszük, vagy utolsó leheletünk kényszerítő erejével fogunk tudni elrugaszkodni a földtől az ég felé.
Pünkösdkor tekintetem az égnek emelem, szívem kitárom, tudatomba tiszta fényt engedek és emlékeztetem magam: a világban rend van, és ebben a rendben vagyok elhelyezve én is. Jelen pillanatom tökéletessége félelem-mentes, valós (félelmeimtől nem torzított) életem pedig jelen pillanatok tökéletes szövedéke.
Kérem a Mindenséget, engedje meg nekem, hogy egyre kevesebbszer legyenek félelemből tett kiugrásaim ebből a jelenlét állapotból és egyre többet és többet időzhessek a félelemmentességben.

Schillinger Zsuzsanna
www.schillingerzsuzsa.hu

(Saját fotó- Positano)